Nos, most hogy majdnem mosolyogva betársulok a blog szerkesztésébe, megköszönöm Novának, hogy meghívott, és a vizsgaidőszakot azzal tölthetem, hogy írhatok ide, közös illetve kevésbé közös zenei élményeinkről.  Ilyen élménynek minősült a Puccini hét is.

A rendezvényt három alkalommal sikerült meglátogatnom,  a Bohémélet , a Pillangókisasszony és a Turandot előadásait ültem végig (utóbbi kettőt e blog tulajdonosával), sok néző, illetve "halló" szögből. Vadászni a helyekre az Opera harmadik emeletén, majd átülni a földszintre, ahol szinte belelátni az énekesek gyakran tágra nyitott szájába, mindez olyan élmény, amely háromszor is belefér öt nap alatt. És elkezdődhet a legszórakoztatóbb játék: vajon kivel azonosuljon az ember Puccini hősnői közül? Hmm, az egyik nap a szerény Mimi, de alszom rá egyet, nem is, inkább maga Turandot, illetve, ha jobban meggondolom, "Pillangókisasszony szakasza" is volt az életemnek. Ezek valóban szakaszok, vagy ahogy "Zsiga bácsi" (Freud) állítja, személyiségünknek különböző részei?

Menjünk szépen sorban : Puccini, az operairodalom mondhatni legnagyobb személyisége, szépen és észrevétlenül befészkelte magát az életembe. Elképesztően ügyesen és szigorúan bánt azzal a tárcaregénnyel, (pontosabban szövegkönyvíró társaival - Giacosa-val és Illica -val), amelyet Henry Murger folytatásokban közölt a Corsaire című újságban. Az ősbemutatóra 1896-ban február 1-jén került sor, Torino - ban. Leoncavallo-val versengtek a megzenésítésben, végül mégis Puccini operája lett népszerűbb, bensőségesebben nyúlt a témához.

A Quartier Latin Párizsban, a felelőtlen "művész" létben tengődő költő Rodolfo és az egyszerű és bölcs hímző asszony (Mimi) szerelme, majd a betegség tragédiája, az "ilyen lehetett volna" élet víziói a halálos ágyon, a magát később bűnösnek bélyegző  (Musetta) reakciója,  mind olyan valódi emberi és drámai szituációkat teremtenek az opera műfajában, amelyek aktuálitását bizonyítandó, nem is kell messzire mennünk. A telente Budapest utcáin megfagyó hajléktalanoktól kezdve, a nincstelenség ellenére is boldogságot mímelő közösségekben hasonló, ha nem ugyanezek a problémák merülhetnek fel. És nem utolsósorban a zenei szövetben felcsendülő négy felvonásos opera "sláger" - dallamai : Musetta -keringőáriája, vagy a bizonyos Collin filozófus által megszólaltatott "Kabátária" mellett nem elhanyagolható az egyes szereplők zenei megjelenítése, úgy mint, Rodolfo szerelmi témája vagy Mimi felelé törő, majd nagyobb hangközökben hirtelen eső motívuma.

Most, december 19-én a Magyar Állami Operaházban Tokody Ilona játszotta Mimi szerepét, gyönyörű fényű hangon énekelt, és noha a  magasságoknál már nem volt meg az igazi erő,  a haldoklás szaggatott hangjait megindító hiteleséggel és szépséggel interpretálta. Erre szokás azt mondani : van valami plusz a technikai tökéletesség mögött. És ez a valami talán fontosabb, mint maga a technika. A színház vagy opera jó értelemben vett spirituális élményét teremtette meg ezáltal,a barátságos, otthonos díszletek között. Kovácsházi István Rodolfo -ként lépett színpadra, derekasan helytállt, az ő tenorjában némi lágyságot érzékeltem a hős tenorokéhoz képest, de ebben az esetben ez nem is volt baj, hiszen itt most nem az erős vagy nőcsábász férfié a főszerep - másféle, inkább általánosan emberi tartás itt a próbatétel... (folyt köv)....