Kovalik Balázs ismét történelmet írt. Tudtommal ugyanis Budapesten amaz bizonyos Katharina Wagner-féle Erkel színházi Lohengrin rendezés óta nem volt akkora fütty-, és fújkoncert, mint október 5-én este, mikor bemutatták a Fideliót a Magyar Állami Operaház színpadán. A rendező arcán ülő kaján mosoly alátámasztotta az előző napi rádiónyilatkozatát, melyben kifejtette, hogy olyan előadást szeretne prezentálni, melyről aztán vitatkozni fognak, sőt, egyik kritikus a másiknak fog válaszolni. Kétségtelenül siker koronázta ebbéli várakozását, de, hogy milyen áron...erről szólnék néhány szót a továbbiakban.
Kovalik
Balázs ismét történelmet írt. Tudtommal ugyanis Budapesten amaz
bizonyos Katharina Wagner-féle Erkel színházi Lohengrin rendezés óta nem
volt akkora fütty-, és fújkoncert, mint október 5-én este, mikor
bemutatták a Fideliót a Magyar Állami Operaház színpadán. A rendező
arcán ülő kaján mosoly alátámasztotta az előző napi
rádiónyilatkozatát, melyben kifejtette, hogy olyan előadást szeretne
prezentálni, melyről aztán vitatkozni fognak, sőt, egyik kritikus a
másiknak fog válaszolni. Kétségtelenül siker koronázta ebbéli
várakozását, de, hogy milyen áron...erről szólnék néhány szót a
továbbiakban.
Mostanában az operabemutatók előtt nagyjából egy hónappal elkezdenek plakátok feltünedezni a város különböző pontjain (az Operaház környékén több, egyre messzebb haladva, egyre kevesebb). Így történt ez a Fidelio esetében is, a különböző krisztusi pozitúrában elhelyezkedő alakokat ábrázoló falragaszok lassan ellepték a várost. A nagy esemény tiszteletére külön weboldal is készült, valamint, a már szokásos aktuális dekoráció is megépült az Operahát épülete elé. (NB: a börtönfalat szimbolizáló betonépítményt jó magyar módra már a premier előtt megjelölte két graffitis -csoda, hogy a rózsákat nem lopták el anno az Anyegin premier előtt.) Nagy hírverés egy nálunk viszonylag keveset játszott, Németországban azonban borzasztóan népszerű, nemzeti operának.
Miért nem játsszák gyakrabban? Mert hát, így vagy úgy, de be kell vallani, Beethoven nem (volt) operaszerző. Első (és egyben utolsó) operáját már a kortársak se fogadták kitörő lelkesedéssel, bár ezen a többszörös átírások némileg változtattak. Azt is hozzátenném, ha a népszerű komolyzenei portál neve nem viselné az opera címét, vajh hányan ismernék itthon (legalább címről) a darabot (no, és így is hányan tudják, hogy mi is az). Ilyen irányú fejtegetéseim végére azonban nyomban pontot teszek, és továbbevezek az előadás vizeire.
A Fidelio színpadra állításának sok nehézsége közt szerepel többek közt a fent említett átírások sorozata. Az egyik verzió szájbarágósabb, úgymond a szálak elvarrattatnak, a másik kevésbe az, és, hogy a II. és a III. Leonora-nyitány közül melyiket játssza a zenekar, az már csak hab a tortán. Az ember azonban hajlamos ilyen apróságok fölött elsiklani, mikor egy abszolút rendezésközpontú operát hallgat (NÉZ). És itt jön az én nagy problémám. Külön-külön ugyanis bravúrosnak találom az opera két komponensét, nevezetesen a zenei megoldásokat és a rendezést. Csak éppen a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Amikor más sem folyik a csapból álla Fischer Ádám és Kovalik Balázs, hogy "nem szabad olyan dolgokat belemagyarázni az operákba, melyek nincsenek ott", és hasonlók, akkor az ember értetlenül szemléli a színpadon folyó eseményeket. Ahogy Káel Csabánál nem illett össze a hiroshimai bombarobbanás a Pillangókisasszony záróakkordjaival (hogy a nyakonszúrásról ne is beszéljek), úgy nem látom a koncepcionális kapcsot Jézus passiótörténete, a szivárványszínű zászlót hurcoló nő, valamint a Tarka Magyar felvonulásra hajazó zárókórus között. (És itt idéznék a Fidelio weboldalán található riportból, melyben a zárójelenet ironikus voltáról kérdik Kovalikot, aki azt válaszolja, hogy: "Bizonyára nem lehet minden irónia nélkül megúszni a dolgot, de fölerősíteni ezt semmiképpen sem kell.") Nos, a Michael Jackson klipek négyzetes világító diszkópadlója, és a szivárvány minden színében pompázó kórus, akik össze-vissza vonaglanak, -nem, valóban nem kell fölerősíteni.
Persze ez a zárójelenet nagyon is ütős, igaz, aktuális is, hiszen ma már sokkal kevésbé hat lélekemelően a finálé, nem úgy, mint annak idején. Nem is ezzel volt a közönség problémája -értsd itt az egyértelmű füttyjeleket, a meglehetősen gyér sikert (2 visszatapsolás volt csupán). Több minden történt ugyanis a színpadon, mintsem holmi ironizálás. Kovalik Balázs valahogy rájött ugyanis, hogy a Fidelio egy mélyen vallásos darab, ezt demonstrálandó, a történet folyamába belehelyezte Krisztus passiótörténetének egy-egy epizódját, természetesen a tőle megszokott, naturalista módon. Ehhez hozzájön az a tény, hogy a Fidelio-Leonora szereplőt fizikailag is kettéosztva (a címszereplő úr ugyanis valójában egy hölgy, aki álruhában szerelme keresésére indul, aki egy börtön mélyén sínylődik) párhuzamosan látjuk Leonorát, mellette (pontosabban fölötte) pedig egy néma színészt, aki a Fidelio-én szerint cselekszik. Fideliónk azonban néha eltűnik, majd Jézusnak öltözve visszatér, hogy kicsit cipelje a keresztet, áldást osszon, vagy gyermeket hordozzon a karjai közt.
Önmagában természetesen nem lenne probléma ezzel a felfogással (persze, mikor Mária-szerűen, mellén egy leginkább a kínai piac termékeire emlékeztető villogó szívvel lép ki hősünk, akkor még a kevésbé vallásos nézők is felrántják a szemöldöküket), ha nem lenne mindez összekeverve a fent említett abszolút idegen elemekkel.
