Az élő New-Yorki Met közvetítések mára a (hazai) operaélet egyik központi eseményévé váltak. Wagner Ring tetralógiájából két darabot, a Siegfried-et és a szombati Istenek alkonyát láthatta a világ nagyközönsége, jómagam ez utóbbi előadást láttam a Művészetek Palotájában.
Azon kellemetlen s ezzel együtt kellemes helyzettel állok tehát szemben, hogy nincs összehasonlítási alapom, így kénytelen vagyok pusztán az Istenek alkonyáról szólni, anélkül, hogy össze tudnám vetni a Siegfried-del. Robert Lepage vette kezébe a Met új Ringjének színrevitelét, rövid interjújában elmondta, hogy az általa tervezett gépezet oly sok lehetőséget rejt magában, hogy akár egy ötödik Ring-operára is elég volna. Nos, ezzel a valamelyest nagyzoló kijelentéssel én nem értek maradéktalanul egyet: mi több, ezt az operát (ahogy különben a Met sok más produkcióját) sem a rendezése miatt volt érdemes megnézni-pontosabban: meghallgatni. Mindazonáltal a hatalmas mozgatható elemekből álló díszlet valóban remek keretbe fogta az előadást, és pontosan a fluiditás volt, ami jellemezte a színpadképet. Ez a kellemes jellegtelenség az előadás előnyére szolgált, nem vonta el a figyelmet az énekesekről (tessenek elhinni, ez nem ironizálás, sokszor a kevesebb több!).
Az opera főszereplője ezúttal nem Siegrfried, hanem Brünhilde. A Nő, aki helyreállítja azt, ami a férfiak okozta káoszban elveszett –a világrend. Deborah Voigt kiegyensúlyozott, méltóság teli Brünhilde, hangilag és alkatilag egyaránt. Bár a középső lágéban néha ingadozó, az összességében mégis kiemelkedő Wagner hősnő. A zárójelenet után a legkisebb kétség sem merülhetett fel művészi kvalitásaival kapcsolatban. Jay Hunter Morris Siegfried szerepében kevésbé volt meggyőző. Nem egy kifejezetten szép hang, s bár tulajdonképpen megfelelően hozta a bolyongó hőst, mégis eltörpült Voigt mellett (ami talán nem is baj, hisz éppen ezt sugallja a mű).
Az imént említett, a kevesebb több, az énekesekre is áll. Pontosabban szólva: a kisebb szerep néha nagyobb szerep. Az Istenek alkonyában a szinte végig a színpadon lévő főszereplők mellett két epizódszereplőnek is fontos szerep jut, ők Waltraute, Brünhilde testvére, és az egész történetfolyamot elindító Alberich. Mindig öröm a kitűnő német mezzoszopránt színpadon látni, Waltraud Meier ezúttal sem okozott csalódást. Hangja telt és színekkel teli, legendás színészi játékát pedig rövid jelenléte alatt is sikerült kamatoztatnia. Ha Meier színészi játéka jó volt, akkor az Alberichet alakító Eric Owensé kitűnő. A tetralógia során egyre kevesebbet látott „fő gonosz” még egyszer megjelenik, hogy fiát, Hagent győzködje. Példamutató, hogy egy ily apró szerep mily fontossá lesz a megfelelő énekes kezében.
A Hagen-Gutrune-Gunter triót hallva újra és újra meggyőződünk róla, hogy egy világszínvonalú előadást látunk. Nincsenek B-kategóriás hangok, muszájból előrángatott énekesek. Az est „muszáj”-a Fabio Luisi karmester volt, aki az eredeti dirigens, James Levine betegsége miatt vette át a Ringet, egészen apró egyenetlenségektől eltekintve csodálatosan vezette az együttest. Az utolsó szeretet-vezérmotívumokat hallva az ember mozdulni sem bír….és itt jött a gyenge pont. Még el sem halt a zene, a közönség már tapsolt. Felmerül a kérdés, hogy akik ilyen lóversenyszerű hévvel tapsba kezdenek, valóban értették-érezték-e, hogy mi történt az elmúlt hat órában. Így vagy úgy, de mi szerencsések, akik hallottuk, azt gondolom, hogy igen.
A Metropolitan Opera a Müpában
Wagner: Az istenek alkonya
2012. február 11. 18:00 - 23:55
Fesztivál Színház, Előadóterem
Siegfried: Jay Hunter Morris
Brünnhilde: Deborah Voigt
Alberich: Eric Owens
Waltraute: Waltraud Meier
Hagen: Hans-Peter König
Gutrune: Wendy Bryn Harmer
Gunther: Iain Paterson
Közreműködik: a Metropolitan Opera Zenekara és Énekkara
Vezényel: Fabio Luisi
Rendező: Robert Lepage
A közvetítés házigazdája: Patricia Racette
Librettó: Richard Wagner
Élő közvetítés magyar feliratozással.
