Idő: este hat óra.
Színhely: Bécs, ahol a levegővételért is fizetni kell, kártyások és unatkozó grófok társulata.
Személyek: személytelenek.
Történik: semmi.
A helyszín legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes hely Bécsben.
A mondatfűzés nem véletlen, gyakorlatilag pontosan így történt, mint ahogyan sok évvel ezelőtt Rakhmár oázisát leírta Rejtő Jenő. Richard Strauss 1933-as keltezésű fél-operájának avagy fél-operettjének bemutatóját tűzte műsorára a Budapesti Tavaszi Fesztivál, garantálva ez utóbbival magának a telt házat. És a tisztelt publikum végig is ülte a három felvonást. De, hogy ugyan minek? -teszem fel a kérdést. Mert a Ház bizony ezen az estén mindent elkövetett, hogy a hallgatót próbára tegye.
Kezdjük magával a művel. Nyoma sincs már a Salome és az Elektra invenciózus erejének, de a Rózsalovag is messze jár, bár természetesen "nyomokban tartalmazza" az opera. Ami nem is opera. De nem is operett. Eszembe jut a maliciózus mondás: Richard Strauss...ha már Richard, miért nem Wagner, ha már Strauss, miért nem Johann. No igen. Az Arabella se zeneileg se librettója révén nem örököse a valaha elkezdett polgári, ámde mégis drámai (zene)vonulatnak (Rózsalovag), operettnek viszont nem elég könnyed, humoros (Johann: Strauss: Denevér). Két szék közül a pad alá. Adott tehát egy kilúgozott társalgási darab némi valcerbetéttel. Bereményi Géza rendezése pont annyit tett hozzá a darabhoz, amennyi úgy tűnik, ezek mellett indokolt volt: semmit. Az énekesek statikusan állnak a színpadon (gondolatban 150 évet visszarepültünk az időben, és lám-lám, máris az 1860-as években járunk, a darab idején...). A díszletek eklektikus báját az adja, hogy a Bohémélet II. felvonásának havas táját látjuk vegyítve az Anyegin báltermével, némi Denevérrel meghintve. Csupa-csupa (bérletes) nosztalgia. A kosztümöknél csupán azért érdemes elidőzni egy pillanat erejéig, mert az Operaházban még divatbemutatót is láthatott belőle az érdeklődő közönség. A teljesen átlagos ruházatoktól kezdve néhány egészen csiricsáré kosztümön át (lsd. Fiákermilli jelmeze) nem volt semmi olyan hihetetlenül újszerű vagy megkapó, ami miatt szerény véleményem szerint érdemes volt megrendezni ezt a show-t.
Hacsak nem az, hogy eltereljék a figyelmet a valódi operáról. Mert az imént körítést akár el is felejtheti a kedves olvasó: így vagy úgy, az opera mégiscsak az énekesekről és a zenekarról szól, a rendezés jó esetben egy hab a tortán, a plusz, amely megkoronázza a darabot. És ezen a ponton kanyarodok vissza azon állításomhoz, hogy itt valakik nagyon ellenünk dolgoztak. Mert hiába a nemlétező rendezés, az anakronisztikus színpadkép: a két főszereplő megmenthette volna az előadás művészi színvonalát. Volna. Ha Perencz Béla nem kényszerült volna lemondani szereplését. Helyette a dán basszbariton, Morten Frank Larsen ugrott be. Bár ne tette volna. Meglepő helyzet, ugyanis ő volt az, akit a 2007-es Arabella DVD-n már hallhattunk Mandryka szerepében. A hangzatos életrajz rengeteg szerepet, mindenféle fellépéseket sorol, de ez mit sem változtat a helyzeten, hogy az énekes gyakorlatilag hallgathatatlan volt. A mélységekben indiszponált, a magasságokban pedig egyszerűen fals. Mindezt pedig esetlen színészi játékkal (lsd. medve-motívum) leplezte.
Aki miatt mégis, mindenek ellenére érdemes volt szombat este beülni az Operaházba, az Sümegi Eszter volt. Az énekesnő minden körülmény ellenére nemcsak képes volt a hosszú és nehéz szerep tökéletes megszólaltatására, de sikerült életet lehelnie Arabella figurájába. A magasságokban metszően tiszta és éles, a középlágéban pedig kiforrott és biztos hang biztosított minket arról, hogy vannak még itthon is világszínvonalú énekesek.
A két mellékszereplő hölgy is azon színfoltok közé tartozik, akik a bécsi szürkeségbe némi színt vittek. A gender studies tanulmányért kiáltó Zdenko-Zdenka karakter (az anyagilag rosszul álló család két lányt nem tud eltartani, így a kisebbiket fiúnak öltöztetve nevelik) abszurditásán felülemelkedve frissességet csempészett a szerepbe Váradi Zita, míg Wiedemann Bernadett az anya szerepében bolondozott. Miklósa Erika rövid, de annál dekoratívabb (hangilag és külsőleg) áriája véleményem szerint nem hozta az énekesnő szokott magas koloratúra-színvonalát, de a mindenképpen figyelemre méltó volt. Pataki Potyók Dánielt az első felvonásban nem éreztem elég erőteljesnek, de a harmadik felvonásban remekelt.
És most jöjjön az opera másik összetevője: a zene. A karmester, Stefan Soltész sietős tempót diktálva hadarta el nekünk az operát. A szövegek csak úgy sorjáztak, a zenekar pedig darálta le a nehéz szólamokat. A kamaraopera hangzás állandóan csordogáló folyama, különösebb színek és invenciók nélkül folydogált végig. Egy konstans mezzoforte, de inkább pianóhoz közelítő kísérőzene, pedig Strauss zenéjében jóval több van, mint első blikkre gondolná az ember, csak tudni kell vele jól sáfárkodni! Soltésznak ez nem sikerült. És ez a karmester volt az, aki miatt Perencz Béla kénytelen volt elhagyni az előadást -általában úgy gondolom nem illik a kritikába az Operából szállingózó szóbeszéd, de ezúttal egy közhírré vált tényről van szó. Nos, ha minden más fölött igyekeznék is szemet hunyni, efölött nem tudok. Ugyanis pontosan ezzel tette bele az utolsó súlyt a mérleg serpenyőjébe, mely így menthetetlenül elbillent a rossz irányba, és a negatívba zuhant.
***
képek a Budapesti Tavaszi fesztivál oldalán
***
Magyar Állami Operaház, Budapesti Tavaszi fesztivál, 2012. 03. 17.
Arabella
Strauss, R.
Operaház | 18:00-21:00
Premier - bérlet
Zeneszerző: Richard Strauss
Rendező:Bereményi Géza
Díszlettervező: Csikós Attila
Jelmeztervező: Velich Rita
Világítástervező: Kardos Sándor
Karmester: Stefan Soltész
Waldner gróf: Szvétek László
Adelaide: Wiedemann Bernadett
Arabella: Sümegi Eszter
Zdenka: Váradi Zita
Mandryka: Morten Frank Larsen
Matteo: Pataki Potyók Dániel
Elemer gróf: Wendler Attila
Dominik gróf: Káldi Kiss András
Lamoral gróf: Egri Sándor
Fiakermilli: Miklósa Erika
Kártyavetőnő: Fülöp Zsuzsanna
Welko (prózai): Roska Dániel
Szobapincér: Mukk József
