A Nő dicsérete címmel nyílt Alphonse Mucha képeiből márciusban kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Rég volt. Én pedig csak ma jutottam el, hogy megnézzem. Röviden és tömören összefoglalva: az esszenciális szépség két teremben. Amikor az ember csak áll és néz, a csecsebecsékről és naptárakról ismert képek életnagyságban és teljes pompájukban. Mindez június 7-ig. Kötelező.

A Nő dicsérete címmel nyílt Alphonse Mucha képeiből márciusban kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Rég volt. Én pedig csak ma jutottam el, hogy megnézzem. Röviden és tömören összefoglalva: az esszenciális szépség két teremben. Amikor az ember csak áll és néz, a csecsebecsékről és naptárakról ismert képek életnagyságban és teljes pompájukban. Mindez június 7-ig. Kötelező. 

 

Hála a szecesszió reneszánszának, Alphonse Mucha, a cseh származású művész, manapság legalább olyan népszerű, mint bécsi társa, Gustav Klimt. Nem kis öröm az ürömben, hogy a sajnálatos módon meghiúsult Klimt kiállítás helyett (mellett?) az előbbi művész alkotásait tekintheti meg a nagyérdemű. Nem, hogy kis öröm,  de megkockáztatom, bizonyos tekintetben nagyobb öröm -legalábbis a kiállítást elnézve -a meg nem valósult tárlatról nem nyilatkozhatom.
De miért is volt mindez iiyen katartikus hatással? A nagy, nemzetközi művészek kiállításai általában a következőképpen néznek ki: hangzatos cím (mondhatnék példát, de azt hiszem, mindenki talál kedvére valót, ilyenek, mint: XY és barátai),  a hangzatos nevű művésztől egy igazán ismert, valamint kettő-három közismert, töltelékként pedig rengeteg korai, késői, vázlatos, stb. alkotás. Ja, és, ha mindez a "barátok" cím alatt fut, akkor biztosak lehetünk benne, hogy főként a (főleg harmadvonalbeli) barátok képeivel találkozunk. Hála az égnek, ez utóbb vázolt tendencia az utóbbi időben javulni látszik a Szépművészeti Múzeumban, elég csak egy pillantást vetni a legutóbbi pazar kiállításokra kezdve a Hundertwasserrel, egészen a Hodleren át, Moreau-ig.  

 

A ma látott tárlat pedig feltette az i-re a pontot, ugyanis csupa-csupa ismert, mondhatni a művész összes közismert alkotását felvonultatta a kiállítás. Magyarázó szövegekből lehetett volna több is, de a képek tulajdonképpen magukért beszéltek. Leírhatnám én itten a művész életrajzát, miegyebeket, de ezt wikipédia barátunk megteszi helyettem. Csak annyit mondok még egyszer, hogy, aki olvassa a blogot, és hallgat rám, az mindeképp elmegy, és megnézi. (Újabban önkéntes művelődésszervező poszton tevékenykedem, de erről majd később...)

 

Hadd zárjam egy érdekes összehasonlítással a fejtegetéseim. Keressétek meg az apró különbséget a két kép közt.

 

 

 

René Magritte-Le Plaisir (A gyönyör)