Ami igazán fontos, azt elhagyhatod, mégis előbb vagy utóbb visszajön hozzád. Így történt a bloggal is, hirtelen késztetést éreztem, hogy megint írjak mindenkinek és senkinek. Azt figyeltem éppen, hogy a legkorábbi bejegyzés 2006-ból származik, tehát a blog lassan 5 éves születésnapját ünnepli. Ahelyett, hogy az elfolyó idő természetén töprengenék, inkább regélek egy keveset a Vérnászról.
Ami igazán fontos, azt elhagyhatod, mégis előbb vagy utóbb visszajön hozzád. Így történt a bloggal is, hirtelen késztetést éreztem, hogy megint írjak mindenkinek és senkinek. Azt figyeltem éppen, hogy a legkorábbi bejegyzés 2006-ból származik, tehát a blog lassan 5 éves születésnapját ünnepli. Ahelyett, hogy az elfolyó idő természetén töprengenék, inkább regélek egy keveset a Vérnászról.
A címhez egy kis magyarázat: Szokolay Sándor művét négy előadás erejéig újra elővette az Operaház (milyen déjá-vu, úgy tűnik a kortárs, vagy kevésbé kortárs magyar zeneszerzők ilyen négyalkalmasok ld. Sári József Napfogyatkozása). Az újraelőszedés a Kovalik rendezte 2003-as előadásra vonatkozik. És a 4/4, nem nehéz kitalálni, úgy alakult, hogy mind a négy alkalommal megnéztem az operát. Nagyon nagy hatással volt rám a zene, és egészen újszerű élmény, hogy nem csak, hogy magyarul, hanem gyönyörű irodalmi nyelven (Illyés Gyula Lorca fordítása) énekelnek a szereplők. Az nem lepett meg igazán, hogy bő félházzal futott a darab (ti. kortárs- már amennyire egy, a hatvanas években írt darab kortársnak tekinthető- darab = kevés néző), de az, hogy véletlenül betévedve a keddi Toscára, (igen, ez még mindig ugyanaz a Tosca, melyről valamikor ezer éve írtam) a csillárról is lógtak az emberek. Kezdek belefáradni a szélmalomharcba, elégedett voltam azonban, a vasárnapi előadásra hét embert összetrombitáltam. A tanulság: nem csak okoskodni meg keseregni, tenni is kell!
Ezt írtam róla az Operaportálra
Itt pediglen egy részlet a Youtube-ról (az egyetlen...)
