A
Moszkvai
Helikon Színház már-már állandó vendége a Miskolci „Bartók+…”
Nemzetközi Operafesztiválnak, a tavalyi évhez hasonlóan idén is két
előadást hoztak a tizenegy napos rendezvénysorozatra. A + jel után most
Bécs szerepelt, így nem csak az első, Haydn, Mozart és Beethoven
nevéhez köthető, hanem a Schönberg, Webern és Berg által fémjelezett
második bécsi iskola zeneszerzőinek művei is terítékre kerültek a
fesztiválon.
A
Moszkvai
Helikon Színház már-már állandó vendége a Miskolci „Bartók+…”
Nemzetközi Operafesztiválnak, a tavalyi évhez hasonlóan idén is két
előadást hoztak a tizenegy napos rendezvénysorozatra. A + jel után most
Bécs szerepelt, így nem csak az első, Haydn, Mozart és Beethoven
nevéhez köthető, hanem a Schönberg, Webern és Berg által fémjelezett
második bécsi iskola zeneszerzőinek művei is terítékre kerültek a
fesztiválon.
Alban Berg 1928-ban kezdte el írni
operáját Frank Wedekind műve, pontosabban művei alapján. Az 1895-ös
Föld szelleme, valamint 1904-es folytatása, a Pandora szelencéje
szolgáltatták az alapot Berg opusához. Wedeking nőkhöz való viszonya a
két történet főszereplőjén, Lulun is meglátszik, a gyűlölt és szeretett
femme fatale figuráját tárja elénk, aki szépen lassan minden férfit (és
nőt) nyomorba dönt maga körül. Berg kisebb-nagyobb megszakításokkal
egészen 1935-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a művön, de végül így
is befejezetlen maradt a kompozíció.
Ezután negyven évig csupán az első két felvonást játszották az operákban, esetenként részletekkel kiegészítve a harmadik felvonás vázlataiból, vagy az elkészült zenekari darabból, a Lulu szvitből, míg végül Friedrich Cerha fejezte be az opera kompozíciós munkáját, és 1979 februárjában Pierre Boulez vezényletével bemutatták a teljes művet.
Kiegészítve, vagy nem, a Lulunak, akár mint történetnek, akár mint opera (anti)hősnőnek, van egy óriási hátránya. Tudniillik, hogy nem szerethető. De nem csak Lulu, a többi karakter sem. Geschwitz grófnőt is legfeljebb sajnáljuk, de nem könnyezzük meg halálát. Ez persze egyenesen következik a drámából, operaszínpadon viszont nem szerencsés az efféle konstelláció. Lulu első férje szélütést kap, miután rajtakapja feleségét a Festővel. Lulu ezután rövid úton a Festőt is öngyilkosságba kergeti, majd lelövi következő férjét, Dr. Schönt és annak fiát, Alwát csábítja el. Letartóztatják, ám hála szerelmes rajongójának, Geschwitz grófnőnek, aki egy csel folytán helyette üli le a büntetést, kiszabadul a börtönből. Zsarolók, múltjának sötét alakjai lepik el Lulu lakását, míg végül az immár prostitúcióból élő lánnyal, majd a segítségére siető grófnővel is Hasfelmetsző Jack végez.
Hogy
jön mindehhez Magritte? Dmitrij Bertman rendezésének középpontjában
Lulu portréja, pontosabban szólva töredékekből összeálló egész alakos
képe áll. Az előadás egy-egy pontján újabb részletet mutatnak be az
„évidence éternelle”-ből. Első gondolatom a képet látva az volt, hogy
René Magritte, belga szürrealista festő La tentative de l’impossible (A
lehetetlen megkísértése) című képét látom, mely meztelen női alakot
ábrázol, amelyet a képen látható másik alak, a festő éppen megfest. A
tentative több szempontból is kapcsolódhat az előadáshoz. Egyrészt,
mert ugyanazon évben született, mint amikor Berg elkezdett a Lulun
dolgozni, másrészt előfutára a darabban megjelenő, 1930-as L’évidence éternelle-nek
(Örök bizonyosság), harmadrészt pedig tulajdonképpen nem mást látunk,
mint, ami az előbbi vásznon megjelenik, azaz egy sokszoros Pygmalion
történetet.
Minden férfiszereplő magának akarja Lulut, mindenki a maga képére változtatná, leginkább persze Dr. Schön. Igazi nevét csak „apja” tudja, pontosabban tudják a többiek is, ám ők saját elképzeléseik alapján szólítják Lulut: a festő Nelly-nek, Dr. Schön Mignonnak, Alwa Évának. Lulu tehát egy kép, ráadásul töredékes kép, amelyből mindenki mást lát ki magának. A grófnő a kép fej-részletét szorongatja, míg a férfiak a különböző testrészek után kapnak. A darab végén Hasfelmetsző sem közvetlenül Luluba szúrja kését, hanem egyenként döfi bele a képtáblákba, mintegy Lulu minden porcikáját megsemmisítve.
Ha már Magritte-nál tartunk, nem hanyagolható el a díszlet sem, hiszen a hatalmas, ezüstszínű-tükörszerű kivágott emberalakok kísértetiesen emlékeztetnek a festő Decalcomania című alkotására, amelyen a művész képeiről jól ismert kalapos alak két - sötét és világos - kivágásban jelenik meg. Magritte és Berg összeházasítása több mint jó ötlet, mondhatni zseniális. A zavart, szürreális világ bizonytalansága kényelmetlen érzést kelt. Ahogy kényelmetlen Berg zenéje, és kényelmetlenül figyeljük az ember-állat dzsungel szereplőit is.
Bertman ötlettára azonban nem áll meg a képek szerepeltetésénél. A prológusban, ahol eredetileg Lulu jelenik meg Pierrot-jelmezben, Hasfelmetszőt látjuk egy ketrecben, ahogy Lulu arcképe után kapkod, miközben gázmaszkos alakok járják körül. Ő volna az igazi attrakció? Érdekes, ám igazolható az, hogy az opera végén Hasfelmetsző szólamát a megboldogult Dr. Schön szólaltatja meg. Az elhalálozott szeretők szószólójaként fellépő Schön ugyanis már 1979-ben is kettős szerepben lépett a színpadra, akkor ő játszotta a hírhedt gyilkost is, most csak a hangját kölcsönözte neki.
Az viszont, hogy Lulu gyilkosságát miért kvázi-öngyilkosságba fordítja át Bertman, és az öt lövés helyett miért egy hangzik el, rejtély. Dramaturgiailag nem találom kielégítőnek azt sem, hogy a(z ön)gyilkosság előtti pillanatban miért fog az Atléta is pisztolyt Lulura, aki - balján az Atlétával, jobbján Dr. Schönnel, s közben mindkettejük pisztolyát fogva - Schönhöz beszél. Több helyen éreztem továbbá azt, hogy a groteszk csupán hangulatkeltő és nem feltétlenül funkciós eszköz (csak egy példa rá a Diák elnagyolt jelmeze: hátán iskolatáska, fején hamutál-kalap).
A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
Tatiana Kuindzhi Luluja alkatilag és hangilag is eltalált: bár az elején kétségeim támadtak a hangerejével kapcsolatban, néhány perc belerázódás után már magabiztosan énekelt. Mikhail Davydov (Dr. Schön) bár termetre és játékra kiváló, hangja mégis egy árnyalattal tompább volt a kelleténél, hiányzott belőle az igazi mélység, az erő. A legkiemelkedőbb színészi-énekesi összhatás kétségkívül Larisa Kostyuké volt, aki megrendítő hitelességgel játszotta az önfeláldozó szerelmes Geschwitz grófnőt. Kiemelendő még Dmitry Ovchinnikov Schigolchja, de megkockáztatom, hogy nála is inkább a szerepformálás volt az erősebb ezen az estén.
A zenekar Konstantin Chudovsky vezényletével a mostoha körülmények közt is igyekezett helytállni, tudniillik a zenekari árokból kiszorulva jobbról-balról kóbor hangszerek tűntek fel (a hárfa és az ütősök egy része).
Összességében jó volt az előadás, mégis túl sokra vállalkozott. Túl sokra, amit már nem tudott elérni. La tentative de l’impossible…
Ezután negyven évig csupán az első két felvonást játszották az operákban, esetenként részletekkel kiegészítve a harmadik felvonás vázlataiból, vagy az elkészült zenekari darabból, a Lulu szvitből, míg végül Friedrich Cerha fejezte be az opera kompozíciós munkáját, és 1979 februárjában Pierre Boulez vezényletével bemutatták a teljes művet.
Kiegészítve, vagy nem, a Lulunak, akár mint történetnek, akár mint opera (anti)hősnőnek, van egy óriási hátránya. Tudniillik, hogy nem szerethető. De nem csak Lulu, a többi karakter sem. Geschwitz grófnőt is legfeljebb sajnáljuk, de nem könnyezzük meg halálát. Ez persze egyenesen következik a drámából, operaszínpadon viszont nem szerencsés az efféle konstelláció. Lulu első férje szélütést kap, miután rajtakapja feleségét a Festővel. Lulu ezután rövid úton a Festőt is öngyilkosságba kergeti, majd lelövi következő férjét, Dr. Schönt és annak fiát, Alwát csábítja el. Letartóztatják, ám hála szerelmes rajongójának, Geschwitz grófnőnek, aki egy csel folytán helyette üli le a büntetést, kiszabadul a börtönből. Zsarolók, múltjának sötét alakjai lepik el Lulu lakását, míg végül az immár prostitúcióból élő lánnyal, majd a segítségére siető grófnővel is Hasfelmetsző Jack végez.
Hogy
jön mindehhez Magritte? Dmitrij Bertman rendezésének középpontjában
Lulu portréja, pontosabban szólva töredékekből összeálló egész alakos
képe áll. Az előadás egy-egy pontján újabb részletet mutatnak be az
„évidence éternelle”-ből. Első gondolatom a képet látva az volt, hogy
René Magritte, belga szürrealista festő La tentative de l’impossible (A
lehetetlen megkísértése) című képét látom, mely meztelen női alakot
ábrázol, amelyet a képen látható másik alak, a festő éppen megfest. A
tentative több szempontból is kapcsolódhat az előadáshoz. Egyrészt,
mert ugyanazon évben született, mint amikor Berg elkezdett a Lulun
dolgozni, másrészt előfutára a darabban megjelenő, 1930-as L’évidence éternelle-nek
(Örök bizonyosság), harmadrészt pedig tulajdonképpen nem mást látunk,
mint, ami az előbbi vásznon megjelenik, azaz egy sokszoros Pygmalion
történetet. Minden férfiszereplő magának akarja Lulut, mindenki a maga képére változtatná, leginkább persze Dr. Schön. Igazi nevét csak „apja” tudja, pontosabban tudják a többiek is, ám ők saját elképzeléseik alapján szólítják Lulut: a festő Nelly-nek, Dr. Schön Mignonnak, Alwa Évának. Lulu tehát egy kép, ráadásul töredékes kép, amelyből mindenki mást lát ki magának. A grófnő a kép fej-részletét szorongatja, míg a férfiak a különböző testrészek után kapnak. A darab végén Hasfelmetsző sem közvetlenül Luluba szúrja kését, hanem egyenként döfi bele a képtáblákba, mintegy Lulu minden porcikáját megsemmisítve.
Ha már Magritte-nál tartunk, nem hanyagolható el a díszlet sem, hiszen a hatalmas, ezüstszínű-tükörszerű kivágott emberalakok kísértetiesen emlékeztetnek a festő Decalcomania című alkotására, amelyen a művész képeiről jól ismert kalapos alak két - sötét és világos - kivágásban jelenik meg. Magritte és Berg összeházasítása több mint jó ötlet, mondhatni zseniális. A zavart, szürreális világ bizonytalansága kényelmetlen érzést kelt. Ahogy kényelmetlen Berg zenéje, és kényelmetlenül figyeljük az ember-állat dzsungel szereplőit is.
Bertman ötlettára azonban nem áll meg a képek szerepeltetésénél. A prológusban, ahol eredetileg Lulu jelenik meg Pierrot-jelmezben, Hasfelmetszőt látjuk egy ketrecben, ahogy Lulu arcképe után kapkod, miközben gázmaszkos alakok járják körül. Ő volna az igazi attrakció? Érdekes, ám igazolható az, hogy az opera végén Hasfelmetsző szólamát a megboldogult Dr. Schön szólaltatja meg. Az elhalálozott szeretők szószólójaként fellépő Schön ugyanis már 1979-ben is kettős szerepben lépett a színpadra, akkor ő játszotta a hírhedt gyilkost is, most csak a hangját kölcsönözte neki.
Az viszont, hogy Lulu gyilkosságát miért kvázi-öngyilkosságba fordítja át Bertman, és az öt lövés helyett miért egy hangzik el, rejtély. Dramaturgiailag nem találom kielégítőnek azt sem, hogy a(z ön)gyilkosság előtti pillanatban miért fog az Atléta is pisztolyt Lulura, aki - balján az Atlétával, jobbján Dr. Schönnel, s közben mindkettejük pisztolyát fogva - Schönhöz beszél. Több helyen éreztem továbbá azt, hogy a groteszk csupán hangulatkeltő és nem feltétlenül funkciós eszköz (csak egy példa rá a Diák elnagyolt jelmeze: hátán iskolatáska, fején hamutál-kalap).
A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
Tatiana Kuindzhi Luluja alkatilag és hangilag is eltalált: bár az elején kétségeim támadtak a hangerejével kapcsolatban, néhány perc belerázódás után már magabiztosan énekelt. Mikhail Davydov (Dr. Schön) bár termetre és játékra kiváló, hangja mégis egy árnyalattal tompább volt a kelleténél, hiányzott belőle az igazi mélység, az erő. A legkiemelkedőbb színészi-énekesi összhatás kétségkívül Larisa Kostyuké volt, aki megrendítő hitelességgel játszotta az önfeláldozó szerelmes Geschwitz grófnőt. Kiemelendő még Dmitry Ovchinnikov Schigolchja, de megkockáztatom, hogy nála is inkább a szerepformálás volt az erősebb ezen az estén.
A zenekar Konstantin Chudovsky vezényletével a mostoha körülmények közt is igyekezett helytállni, tudniillik a zenekari árokból kiszorulva jobbról-balról kóbor hangszerek tűntek fel (a hárfa és az ütősök egy része).
Összességében jó volt az előadás, mégis túl sokra vállalkozott. Túl sokra, amit már nem tudott elérni. La tentative de l’impossible…
Műsoron:
Alban Berg: Lulu
Rendezte: Dmitrij Bertman
Közreműködött: Moszkvai Helikon Opera Zenekara és Kórusa
Vezényelt: Konstantin Chudovsky
Díszlet- és jelmeztervező: Igor Nezhny és Tatjana Tukubieva
Szereposztás:
Lulu – Tatiana Kuindzhi
Alwa – Vasily Efimov
Geschwitz grófnő – Larisa Kostyuk
Dr. Schön – Mikhail Davydov
Festő – Mikhail Seryshev
Állatszelidítő – Dmitry Yankovskij
Schigolch – Dmitry Ovchinnikov
Gimnazista – Ilya Ilin
Herceg – Andrey Palamarchuk
