Az ember – szakadék
– mondja Wozzeck. „A rendezés szakadék az opera és a nézők közt” –
mely olyannyira elidegenít, hogy már Wozzecket sem sajnáljuk. Ahogy a
kisfiút sem sajnáljuk, hiszen nem a pajtásai kiáltanak rá – Te, az anyád halott! – hanem magnóról hallatszik a groteszk gyermekdal, miközben a Bolond a kezébe adja a borotvapengét.
Az ember – szakadék
– mondja Wozzeck. „A rendezés szakadék az opera és a nézők közt” –
mely olyannyira elidegenít, hogy már Wozzecket sem sajnáljuk. Ahogy a
kisfiút sem sajnáljuk, hiszen nem a pajtásai kiáltanak rá – Te, az anyád halott! – hanem magnóról hallatszik a groteszk gyermekdal, miközben a Bolond a kezébe adja a borotvapengét.
Az ember – szakadék
– mondja Wozzeck. „A rendezés szakadék az opera és a nézők közt” –
mondom én. Tudatos ellenjáték Matthias Oldag részéről, mely olyannyira
elidegenít, hogy már Wozzecket sem sajnáljuk. Nem sajnáljuk a kisfiút
sem, hiszen nem a pajtásai kiáltanak rá – Te, az anyád halott!
– hanem magnóról hallatszik a groteszk gyermekdal, miközben a Bolond a
kezébe adja a borotvapengét. Marie-t pedig megértjük, sőt megértjük
már-már elkerülhetetlen halálát is. Katarzist várunk, hiszen megszoktuk
– mégsem kapjuk meg.
Sírni akarunk, mert más rendezésekben a tehetetlen kisfiú képe óhatatlanul előcsalja a könnyeket (megjegyzem, magára maradt kisgyereket a darab végén a színpadon hagyni hatásos húzás, a Pillangókisasszony könnyzacskó aktiváló rendezéseiben is mindig "üt"). Sajnálni akarjuk Wozzecket, akit környezete taszít a vég felé. Várjuk, hogy a hold vörösbe váltson, hiszen sokadjára halljuk, mily vörös. És a hold zöld, fehér, narancsszínű, de vörösbe nem vált. Ellenjáték, persze -mondjuk.
Ugyanakkor ott vannak a didaktikus előreutalások, a játék a kézigránáttal, mely a falon lógó pisztolyhoz hasonlóan – ismerjük a színházi közmondást - el kell, hogy süljön a darab folyamán. A borotvapenge folyamatos jelenléte, ha kell, ha nem. A vendéglő-jelenet disznóvágássá változik, Hermann Nitzsch performanszaiba illő jelleggel, majd a zárójelenetben Wozzeck saját kisfia fölött lóg, a felakasztott disznóhoz hasonlóan. Rendezői trouvaille vagy szájbarágás?
A Doktor modern, számítógéppel és elektródákkal felszerelt rendelőjében vizsgálja Wozzecket. Kérdem én: miért? Ér annyit ez a szerencsétlen katonaborbély, hogy egy seregnyi medikus sürögjön-forogjon körülötte, a számítógép oda nem illő beráncigálása pedig ér-e annyit, hogy a rendező elégedetten dörzsölje a tenyerét: „No, ez micsoda ötlet volt.” Semmi probléma nincs egy darab modernizálásával, más korba helyezésével, csakhogy jelen esetben a kórházi felszerelésen kívül sok más egyértelmű nyomát nem láthattuk e jelenségnek. Véghez nem vitt koncepció, vagy csupán egy jelenet a tizenöt közül, rész az egészben?
Semmibe futó fehér krétavonalak a fekete falakon, hátul, mint fekete kartonból kivágott világító fehér kör: a hold. Wozzeck összetör egy széket, majd a szék darabja kaszaként funkcionál tovább a fehér ruhás Bolond kezében, ugyanazéban, aki később Wozzeck fiának a pengét nyújtja. Szép jelkép, a halál fehér angyala. A kisfiú, aki a darab szerint alig három éves, itt már tíz felé közeleg. Marie szobájában – gyönyörű jelenet: a szekrénybe bújik macijával, és négykézláb mászik a padlón, majd az opera végén baseballsapkában áll – apjához hasonlít. Így végzed te is - sugallja a jelenet: vagy felvágod az ereid, vagy másokét, mindegy; így vagy úgy, de pokolra kerülsz.
Pokolra kerül, mert a környezete maga a pokol. Marie szavai csengenek a fülünkben: Mert pokolra kerül mindenki, férfi, nő – és gyerek. A világ pedig, aki a tömeg képében állandóan Wozzeck körül ólálkodik - hiába próbálja a kézigránáttal szétszéleszteni őket a gyilkossági jelenet után (mit keres a többi szereplő a tóparton?) - Wozzeck halála után egyszerűen felcsavarja a sokféle vértől szennyes szőnyeget, és (az élet) megy tovább. „Közönyös a világ... az élet egy összezsúfolt táncterem” – írja Arany János, aki akárha csak Wozzeckről szólna.
Képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
Van itt tánc, ám minden tánc a halált hordozza. Marie a Tamburmajorral táncol, majd Wozzeck, miután megölte őt a kocsmába szalad, ahol tánczene szól. Csakhogy az eredeti intenciótól eltérően nem táncra hívja Margretet, hanem azt a pengét szorítja a nyakához, amit elvileg a tóparton hagyott. Hasonló következetlenség vagy pontatlanság, hogy Marie, imája végeztével hirtelen a tóparton terem.
Andreas
Scheibner Wozzeckje játékában és hangilag is szuggesztív, remek
alakítás. Franciska Rauch is kifejezően játszik, arcának minden
rezdülése őszintén hat, látjuk és halljuk belső vívódásait, mert igaz
ugyan, hogy megcsalja Wozzecket, aki erején felül igyekszik őt
segíteni, lelkiismerete mégsem hagyja nyugodni. Patrick Jones Kapitánya
és Bernhard Hänsch Doktora tökéletes Stan és Pan páros. A kövér,
tohonya, hipochonder Kapitány, aki lassúságra inti Wozzecket és az
örökké izgő-mozgó idegbeteg és szadista „koporsószög” Doktor egymással
is rendszeresen hajba kap, ám Wozzeck kínzására egyesítik az erejüket.
Susanne Gasch Margretje kis szerep, mégis hitelesen formált. A zenekar játéka fegyelmezett, egyáltalán nem harsány, mégis feszes és kifejező. A hatalmas, Manon Lescaut-szerű d-moll lamento erőteljes, a zenei formarészek közti váltások pontosak. Az összjáték mindenesetre garantálta, hogy a rendezői bukfencek ellenére is a fesztivál egyik legemlékezetesebb előadásaként tartsuk számon a geraiak Wozzeckjét.
Műsoron:
Alban Berg: Wozzeck
A Gerai Állami Színház (Németország) és a Miskolci Operafesztivál
közös produkciója
Rendezte: Matthias Oleg
Közreműködött: Türingiai Színház és Filharmónia Operakórusa és Férfikara
Altenburg-Gera Filharmonikus Zenekara
Vezényelt: Eric Solén
Díszlettervező: Thomas Gruber
Jelmeztervező: Henrike Bromber
Szereposztás:
Marie - Franciska RauchMargret - Susanne Gasch
Kapitány - Patrick Jones
Tambourmajor - Jürgen Müller
Andres - Cristoph Rosenbaum
Wozzeck - Andreas Scheibner
Doktor - Bernhard Hänsch
Marie fia - Niklas Hellmann
1. munkás - Kai Wefer
2. munkás - James Wood
Bolond - Peter Paul Haller
