Az Ariadné Naxosz szigetén
bosszantó opera. Bosszantó, mert mást hall (bele) a kritikus, és mást
az operalátogató közönség. A kritikus tisztában van keletkezésének
körülményeivel, zenetörténeti jelentőségével, strukturális
érdekességével. Az egyszerű hallgató azonban lehet, hogy mindezt
teljesen másképp látja. Az Ariadné minden szinten a kettősségek
operája: mind cselekményileg, mind hangzásilag, mind fogadtatásilag.
Az
Ariadné Naxosz szigetén bosszantó opera. Bosszantó, mert mást hall
(bele) a kritikus, és mást az operalátogató közönség. A kritikus
tisztában van keletkezésének körülményeivel, zenetörténeti
jelentőségével, strukturális érdekességével. Az egyszerű hallgató
azonban lehet, hogy mindezt teljesen másképp látja. Az Ariadne minden
szinten a kettősségek operája: mind cselekményileg, mind hangzásilag,
mind fogadtatásilag.
Történt pedig, hogy Hugo von Hoffmansthal író, mellesleg Richard Strauss librettistája bemutatta Molière
Úrhatnám polgárából készült átiratát. Ehhez Richard Strauss rövid
kísérőzenét írt, amely a többszöri átírások után lassan másfél órás
önálló operává nőtte ki magát. Operává, de nem a szó klasszikus
értelmében. A darab egy prológusból és a tulajdonképpeni operából épül
fel, egyszóval darab a darabban. Egy gazdag bécsi villában járunk, ahol
két előadásra készülődnek, egy commedia dell'arte-szerű táncos-énekes,
vidám produkcióra, valamint az Ariadne Naxos szigetén című tragikus
operára. A házigazda azonban úgy dönt, hogy a vacsora után már nem lesz
türelme végigülni két hosszú előadást, kiadja hát az utasítást a
művészeknek, hogy ötvözzék a két darabot, és adják elő egyszerre.
Mondanom sem kell, hogy az Operaszerző felháborodik ezen a
szentségtörésen, de mivel az előadás felfüggesztése esetén a
feljaánlott pénzösszegtől is eleseik a társaulat, végül beadja a
derekát. Ehhez a döntéséhez hozzásegíti Zerbinetta, a táncos darab
főszereplőjének szívhezszóló esdeklése is, így végül elkezdődik a
tragikomikus előadás. Az opera története a görög mítoszt dolgozza fel,
Thészeusz, a Minótaurosz legyőzése után elhajózik Ariadnéval, majd
Naxosz szigetén magárahagyja a nőt, aki fájdalmában a halál után
sóvárog. Itt lép képbe a másik társulat, akinek tagjai vigasztalni
próbálják az elhagyatott Ariadnét. Végül Bacchus vetődik a szigetre,
akit Ariadné Hermésznek, az istenek hírnökének hisz, és a halál
ölelését várná tőle, mikor azonban rájön az igazságra, szerelmesen
omlik a félisten karjaiba.
Adott
tehát egy se nem opera, se nem balett, se nem tragikus, se nem komikus
történet Ariadné panaszos áriáját felváltja egy táncos-énekes betét,
hogy aztán ismét egy áriának adjon helyet. Az operát már 1914-es
bemutatásakor is egyaránt gyanakvással szemlélte a közönség és a
kritika is, de Strauss és Hoffmansthal bízott népszerűségük erejében
-és nem tévedtek. Strauss neve garancia volt rá (ne feledjük, már túl
volt a Salomén, az Elektrán, és a Rózsalovagon),
hogy a közönség estéről estére megtöltötte a nézőteret. Gyanítom, hogy
Miskolcon is ez történt. Az operát a Pozsonyi Nemzeti Színház
vendégjátékában hallhattuk, ugyanannak a Poszonyi Színháznak az
előadásában, akik a tavalyi, Bartók+Szlávok alkalmával Csajkovszkij Anyeginjét
hozták el. Akkor is, és most is némi hiányérzetem támadt. Nem tartom a
modernizálást az operajátszás egyetlen 21. századi útjának, egy Anyegin
esetében talán nem is feltétlenül szükséges, egy gyakorlatilag ibseni
polgári drámára hajazó dramaturgia esetén azonban szinte már
kötelezpnek tartanám. Mert hiába a zseniális énekesek, a remek zenekar,
az opera cselekménye vontatottá válik. Az átlagos operalátogatót nem
elégíti ki a tudat, hogy az opera, amit néz megelőlegezi a Stravinsky
nevéhez kötött neoklasszicista irányzatot (lsd. Rake's Progress), vagy, hogy modernségével együtt főhajtás a hajdani bel canto éneklési stílus előtt. Rendezői fogások híján nem hozható közelebb az Ariadné az emberekhez.
Az
énekesek közül kiemelendő a két főszereplőnő, L'ubica Vargicová
Zerbinettája, és Maida Hundeling Primadonnája. Zerbinetta koloratúr
szopránja könnyedén állta a nehéz szólam kihívásait, és közben még
játszani is volt ereje. Hundeling fellépésében, kinlzetében és
hangjában egyaránt ideális ötvözete volt a "primadonnáról" alkotott,
képzeletünkben élő ideának, hangja elsöprő erejével betöltötte a
színházat. Strauss a Rózsalovag Octavianja után ismét
nadrágszerepet írt, a Komponistát Denisa Hamarová formálta meg.
Hitelesen formálta meg a karaktert, aki áldozatul esve Zerbinetta
csáberejének, végül beadja a derekát a két darab összeolvasztására.
Bacchus, azaz Jan Vacík mélytónusú hangja kielégítő volt, de alkatilag
nem győzött meg.
Mindent összevetve, az előadás összes
pozitívumával együtt sem tudott megfelelőképpen hatni -hangsúlyozom, ez
nem a társulat hibája. Kíváncsian várom, jövőre, a Bartók+Európa
előadássorozat alatt milyen újdonságot láthatunk majd a pozsonyiaktól.
***
2009. június 18. 18:00
Richard Strauss: Ariadné Naxos szigetén
Rendezte: Dieter Kaegi
Közreműködött: A Pozsonyi Nemzeti Színház Zenekara
Vezényelt: Walter Kobéra
Díszlet- és jelmeztervező: Stefanie Pasterkamp
Szereposztás: L'ubica Vargicová (Zerbinetta), Maida Hundeling (Primadonna), Denisa Hamarová ("Zeneszerző"), Jan Vacík (Bacchus)
További szereplők: Alfred Werner,
František Ďuriač, Michal Želonka, Igor Pasek, Mikuláš Doboš, Juraj
Peter, Pavol Remenár, Ivan Ožvát, Martin Malachovský, Ondrej Šaling,
Andrea Čajová, Monika Fabianová, Eva Šeniglová
Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház