Az előbbi bejegyzésemben emlegettem volt önkéntes művelődésszervezői posztomat. Történt ugyanis, hogy fellelkesedvén a Xerxes premier sikerén, valamint rám tett hatásán, gyorsan egy tucat embert magam köré gyűjtve utamat a május 15-i második premier felé vettem. Lelkem csordultig volt örömmel, és büszkeséggel, hogy milyen jót teszk majd most. De, mint tudjuk, a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve...

 

A második premiereknek van előnyük és hátrányuk is.  Ha jól sikerülnek, az hátrány, hiszen, nem sok helyen emlékeznek meg róluk, az első premier visszhangja már lecsengett, a kritikák megjelentek, a babérok learatva. Ha viszont rosszul sikerülnek, akkor nincs nagy baj, a jelenlévők hümmögnek egy keveset (de, ha történetesen nem látták az első verziót, még csak nem is hümmögnek), néhány kritikus, aki lelkiismeretesen elment, megcsóválja a fejét, aztán az élet megy tovább.

 

Azóta is gondolkozom, hogy a 12 főből 6-nak tetsző, a másik 6-ban viszont visszatetszést keltő előadás vajon miért nem ült. Pontosabban igen: ült. Lötyögött, elment, de nem élt úgy, mint az első. Ahogy barátosném, aki az első premieren is jelen volt, találóan megfogalmazta: a szereplők nem töltötték ki a rendelkezésre álló teret (minden tekintetben), és így valóban giccsessé vált az előadás. Rögtön kezdjük a szereplőválasztással.

 

Sajnos azt kell mondjam, hogy egy kivételtől eltekintve fényévekkel jobb volt ez első szereposztás. A kivétel pedig nem erősíti a szabályt, ahogy az ostoba közmondás tartja, ha az ember kicsit végiggondolja -a kivétel gyengíti a szabályt. És a kivételünket is úgy értem, hogy egy kivételes tehetség: Birta Gábor. A kontratenor fantasztikus hangterjedelmével egészen elképesztő magasságokig felkúszott, tisztán, csengőn. Áriái az előadás legihletettebb pontjai voltak.

 

Persze felmerül a kérdés, hogy ha túl ütős szereposztást kapunk az első körben, azt túl lehet-e szárnyalni. Nyilván nem. Az Operaház minden(ki)t bevetett a premier sikere érdekében, és be is igazolódtak a várakozások. Mindazonáltal nem állítom, hogy rossz előadást láttam volna. Minden(ki) korrekt volt, a zenekar továbbra is gyönyörűen szólt, csak a katarzis maradt el. Fried Péter bohóckodása, Wiedemann zengő orgánuma, Fodor Gabriella üde fiatalsága (sajnálatos ezt leírni, de sajnos az opera, mint műfaj, ugyanúgy a látszás világa is, mint a hangzásé...),  és Meláth Andrea ereje. Várhelyi Éva zsúfolt repertoárját elnézve egészen bámulatos, mennyi féle területen mozog. Van ott Richard Strausstól kezdve Mozarton át Bizet-ig minden (hogy csak az operaházi szerepeiből mazsolázzak). Azt is mondhatom, hogy bizonyos tekintetben férfiasabban is hozta a szerepét, mint Meláth. Ahogy mondtam a múltkoriban, Meláth inkább férfias nőre, Várhelyi viszont, igen, ő habitusában is inkább férfire hasonlított. Csakhogy ez a kontextusban kevéssé volt kijátszható, lévén, hogy a szereplők közti korkülönbségek nem a hitelesség malmára hajtották a vizet.

 

Annyit utalgattam már rá: tehát Kertesi Ingrid Romildájára, hogy muszáj kifejtenem. Énekesek életkorával csak indokolt esetben illik foglalkozni. Itt az indok nem is igazán a hangi problémák ecsetelése, hanem az a -számításaim szerint- 20 év korkülönbség, amely az előző est Romildája és Kertesi Ingrid közt van. És ez sem lenne probléma, ha az előadás nem a vizualitásról szólna. Pedig bizony arról szól (nyilván persze, a zenén túl). 

 

Számomra azt bizonyította az előadás, hogy mennyire törékeny egy ilyen (nagyszabású) produkció. Lehet, hogy minden maximális teljesítménnyel folyt, mégsem "jött át". Ugyanaz a rendezés, ugyanaz a zene létrehozhat két különböző előadást.

 

Magyar Állami Operaház