Kép-Színház-Muzsika

Felkérem a vádlottat, hogy védekezzen!-Bíró úr, kérem, semmit sem tudok felhozni a mentségemre. Talán csak annyit tudok a képzeletbeli bíró, és az olvasóim előtt szemlesütve hebegni, hogy az utóbbi időben minden szabad percemben ékszereket (köztük callasosat és turandotosat) készítettem (és készítek most is), valamint, hogy azért ott voltam mindenütt, csak... -és most látom, a villogó szemeket (-Ott volt mindenütt, de írni, azt bezzeg nem.).Nem is szaporítom a szót, megpróbálom jóvátenni az elmúlt írásszünetet, első lépésben egy Figaro kritikával.

A bejegyzés címe arra kíván utalni, hogy nagy igyekezetemben két alkalommal is meghallgattam (megnéztem, elolvastam) -erre még kitérek- Mozart Figaróját a Fesztivál Zenekar egytizedrészt szcenírozott előadásában, nemzetközi énekesgárdával a színen. Az első habozásom összefügg a szcenírozás hiányának tényével, Fischer Iván karmester ugyanis kifejtette nézeteit azzal kapcsolatban, hogy mennyivel jobb, ha nincs díszletezés (az más kérdés, hogy a Müpában a teljes szcenírozás a gyakorlatban is lehetetlen, lsd. az elmúlt évek vége-hossza nincs féligszcenírozásait), hiszen így a(z éppen ezért) hallgató (olvasó...?)közönség a zenére tud koncentrálni. Persze, első lépésben még a leggondosabb hallgató néző tekintete is elkalandozik a feliratok felé, de másodszor (ahogy én is tettem), már teljesen átadja magát a zenének.

 

Vessünk egy pillantást a Figaro házasságára. Mozart operája ott kezdődik el, ahol Rossinié abbamaradt (NB: láttam azt is, ámde...), Beaumarchais ugyanis nem elégedett meg a Sevillai borbély sikerével, egy hasonlóan nagy formátumú, ámde sokkal gúnyosabb, szatirikus történettel fűzte tovább a gróf és udvartartása életének további alakulását. A Magyar Állami Operaház nemrégiben újra bemutatta (értsd: leporolt -mostanában ez a divat, úgy tűnik...ma non troppo)Rossini Sevillaiját, most pedig Mozart műve, igaz operacsemegék. Csakhogy az egyik egy kellemes szombat esti habkönnyű opera, a másik pedig valódi remekmű. Mozart Figarója minden humoros részen túl is véresen komoly, az emberi kapcsolatok kuszaságát, és örökkön-örökké előkerülő problémáit boncolgatja, lásd csapodár, ámde féltékeny férj, bimbódzó kamaszfiú (lány!), adósságlevél (lehetne aktuálisabb az opera?).

 

A díszlet valóban a minimumra szorítkozott, a színpadon vegyesen foglaltak helyet a zenészek, a karmester, és az énekesek. A díszlet: két ajtó, jobbról-balról kitámasztva, középen egy emelvény sok-sok ruhával (melyek falként, szobaként, ajtóként, és persze fel-le kapható jelmezekként funkcionáltak), próbababák. Ehhez pedig jött két felfüggesztett báli ruha nagy műanyag lapokra rajzolva. Ezt eregették le, mikor Cherubino nőnek öltözött (olyan bájos, mikor egy nő játszik férfit, akit aztán nőnek öltöztetnek), valamint az erdei jelenetnél. A szünet után a két lap-ruha esküvői fátyolokra cserélődött, de ahhoz, hogy a fentebb emlegetett erdei szcéna előtt visszaaggassák a ruhákat, legalább 5 perc lötyögés kellett. Kérdem én: minek ennyit matatni ezekkel a tulajdonképpen teljesen felesleges díszletekkel, ha amúgy nincs semmi jelentősége? Igenis zavaró volt az alőadást megakasztó pakolósdi.

 

Szóljunk már most néhány szót az énekesekről. A legnagyobb várakozás minden bizonnyal Dominique Labelle érkezését övezte. A művésznő legalábbis onnan ismeretes (én is onnan ismerem), hogy a híres Peter Sellars rendezte Don Giovanniban játszott. Budapesti debütálása nem váltotta be (teljes mértékben?) a hozzá fűzött reményeket. Az első nagyária lagyamatag volt mindkétszer, az első alkalomra nem emlékszem vissza, de a másodiknál nem kapott tapsot (ami valljuk be, elég kellemetlen, minekután nagyjából minden ária után volt taps).  Hozzá kell még tennem, hogy, báraz efféle megközelítések legnagyobb ellensége vagyok, de kissé zavaró volt a gróf és a grófnő közt lévő látható (és hallható) korbeli eltérés -a grófnő javára.

Az est hazai főszereplője, a Susannát alakító Váradi Zita kellemes, üde jelenség, a legkiemelkedőbb hang azonban a Bartolót megformáló Robert Lloydé volt. 

 

Beszélhetnék még hosszan a szereplőkről, de azt hiszem ezúttal az összhatás volt a döntő. Díszletek nélkül is remekül játszottak, nagy gesztusok nélkül is ültek a poénok. Fischer Iván a gyakorlatban is megmutatta, amit riportokban már jó előre hangsúlyozott, nevezetesen, hogy csak a zene és az ének segítségével IS lehet remek operát csinálni.

 

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem