Igen-igen, Kedves Olvasóim, jól látjátok, mostan egy musicalről(!) tudósítok Nektek. Úgy alakult, hogy egy kedves barátnőm invitálására (aki amúgy játszott a darabban, de szándékosan nem árulom el, ki volt az, hogy nehogy elfogultsággal vádoljanak) megnéztem a Bartók Kolimusical Színpad Elisabeth produkcióját, melynek a Bartók konzi kollégiumának udvara adott otthont egy szép szeles szombat estén.
Igen-igen, Kedves Olvasóim, jól látjátok, mostan egy musicalről(!)
tudósítok Nektek. Úgy alakult, hogy egy kedves barátnőm invitálására
(aki amúgy játszott a darabban, de szándékosan nem árulom el, ki volt
az, hogy nehogy elfogultsággal vádoljanak) megnéztem a Bartók
Kolimusical Színpad Elisabeth produkcióját, melynek a Bartók konzi kollégiumának udvara adott otthont egy szép szeles szombat estén.
Mint tudjuk, mindenhol élnek a világban magyarok, és minden lényeges dolgot ők fedeztek fel/ írtak meg/ rendeztek/ találtak fel/ alapítottak meg, stb. Ennél fogva nem meglepő, hogy az 1992-ben bemutatott Elisabeth című musical zenéjét is részben egy külhonba szakadt hazánkfia, Sylvester Levay jegyzi. A Bécsben bemutatott darab tökéletesen illeszkedik a musicalirodalom hosszú sorába, azzal a habbal a tortán, hogy un. történelmi-musical, ugyanis a történelemkönyvek üdvöskéjének, Sissi királynőnek az élettörténetét kísérhetjük végig a dalokon keresztül. A poén az egészben pedig az, hogy a szövevényes sztorit a későbbi gyilkos, Lucheni beszéli el, kvázi megvilágítva ezzel indítékait.
Ennyi volna a történet, jó musicalhez híven sok-sok epizód (lsd. bordélyház) és rendkívűl fülbemászó melódia (a "Nagyot nőtt az árnyék" címűt emelném ki) kövezi ki az utat, melynek végén Elisabeth végül is a Halál karjaiba szalad. No, és itt el is érkeztünk a bejegyzés címéhez, nevezetesen az Hetedik pecséthez. Mivel '92-es musicalről volna itten szó, azért a szerzőknek (és itt nem csak a zeneszerzőre, hanem Michael Kunze szövegíróra is gondolok) volt ám hova nyúlniuk ötletekért, és ezt láthatóan boldogan meg is tették. A haláltáncok Villon óta oly szervesen beépültek mindennapjainkba, hogy annak idején Ingmar Bergman egy igen szép és emlékezetes filmben meg is örökítette a halállal dacoló lovag történetét, aki -Elisabethtel ellentétben- nem különböző kifogásokkal, hanem véget nem érő sakkjátszmával próbálja kijátszani legyőzhetetlen ellenfelét. A musical kétharmada szövegszinten (is) a táncmotívumra épül, legszebben példázza ezt, hogy a halált mindig két táncosa kíséri, akik formálisan áttáncoltatják az aktuális áldozatot a másvilágra. Ezen kívül találunk némi kora 20. századi operai jegyeket is innen-onnan (R. Strauss, A. Berg), no, de ez megbocsátható, SŐT, akár dicsérendő is lehet napjainkban, mikor egy-egy zenés darab végignézése szinte fizikai fájdlamat okoz a zenei egysíkúság miatt.
Mint említettem volt, a darabot a Bartók Béla Konzervatórium kollégiumának jelenlegi, és már végzett hallgatói adták elő, és éppen az utolsó előadást volt szerencsém megtekinteni, ami legjobb tudomásom szerint összesítve a negyedik Elisabethjük volt. Ti. tavaly már háromszor előadták, akkora sikerrel, hogy meg kellett ismételni. Manapság, mikor boldog-boldogtalan alternatív (érthetetlen) darabokat kotor elő a rég elfeledett írók fiókjainak mélyéről, felüdítő volt egy kicsit kikapcsolódni. És az az érzésem, hogy nem csak a közönség, hanem a szereplők is így voltak vele, jól példázza ezt az előadás végi bohóckodás, ahol egymás dalait énekelték az előadók. A különben díszletileg minimalista, kosztümválasztásában azonban rendkívül aprólékos produkciónak más egyebek mellett ebben látom a legnagyobb pozitívumát. Sok lelkes fiatal összeáll, és színpadra állít egy népszerű musicalt, és mindezt egy komolyzenei intézmény berkeiben.
A kisebb zenei (és technikai) egyenletlenségeken is éppen ez a lelkesedés lendítette át a szereplőket, no meg a hatalmas taps. A főszereplő, Kiss Kamilla tökéletes választásnak bizonyult Sissi szerepére, egészen bámulatosan jelenítette meg a hercegnő jellemváltozásának stációit. Talán az ő szerepe volt az egyetlen, ahol bármiféle változás volt tapasztalható (de ezt betudjuk a musical műfajának hihetetlenül komplex lélekábrázolási techinkájának). A legnagyobb közönségsikerre a kis Rudolfot megszemélyesítő 8 év körüli Gróff Roland tarthatott számot, aki halált megvető bátorsággal énekelte el dalát, miközben majd' megvakult a reflektoroktól. Arányi Mária, az anyakirályné szerepében tökéletesen megmutatta, milyen egy pici fiacskáján zsarnokoskodó mama. A két néma szereplő, a halál táncosai (Németh Eszter és Orbán Kornélia) pedig látványos koreográfia kíséretében segítették át áldozataikat a másvilágra.
Summa summarum, nem mondom, hogy ezentúl csak musicalekre fogok járni, sőt még azt sem, hogy az Elsabeth hatására majd bérletet veszek az Operett Színházba, mindenesetre azt mondom minden finnyogónak és (ál)sznob "kikéremmagamnakéncsakazoperábajárok" (remélem a finom önirónia érzékelhető volt), hogy ez is kell néha.
2008. szeptember 13. 20:00 Elisabeth, A Kolimusical Színpad előadása R: Sápszki Attila
