Egyre inkább meggyőződésem, hogy Gulácsy Lajos is a méltán elfeledett festők közé került volna, ha nem alkotta volna meg a legendás csodavilágot, Naconxipánt, és nem lett volna olyan hányattatott sorsa, amilyen. Ma délután szerét ejtettem, hogy megtekintsem a Kogart Ház legújabb (várva-várt) kiállítását, ahol is kiderült, hogy a 3. emeleten, ahol a festő garafikáit állították ki, sajnos le van zárva, viszont a másik két emeletet féláron tekinthetjük meg. (Javítsatok ki, ha tévednék, de azt hiszem az Armani divatház rendezvényének köszönhetően maradtunk le e valószínűleg páratlan grafikák megtekintésének élményéről.)

No de félre a tréfát. Gulácsy Lajos festészete többé-kevésbé autodidakta, és amennyire ez mellékes tény mondjuk Csontvárynál, nála bizony több, mint hendikep. Persze, ott vannak a híres képek, mint az Ópiumszívó álma vagy a Varázsló kertje (amely a kiállítás névadó képe is egyben, amint ezt az élesszemű látogatók megfigyelhetik), de még ezek sem annyira lenyűgözőek, mint a köréjük kerekített mítosz. Gulácsy képei így nagyobb tömegben kissé egysíkúan hatnak. A képeket végigkíséri például a Dante-típus. Ez az úriember egyrészt ugye Dante, de ő a bolond, és ő Naconxipán polgármestere is, amint ezt egy apró grafikából megtudjuk.

 

A képek rendkívül sötét tónusúak, ami persze önmagában nem probléma, csakhogy semmiféle világítás nem volt, és az ablakon beszűrődő fény miatt több percnyi kísérletezés után tudtuk megtekinteni magát a képet, tudniillik, annyira csillogott a felület, hogy jóformán kivehetetlenek voltak a figurák. Mindezzel együtt szép feladat -ahogy a brossúra is írja- hommage-ot adni Gulácsy munkásságának, de engem nem a festő nagyságáról, hanem inkább az ellenkezőjéről győzött meg. Persze egy tragikus élet, híres költő-barátok versei mindig sokan dobnak egy-egy művész megítélésén... Azért nem szeretném teljesen levenni a keresztvizet szegény mesterről, a képkeretek kitűnő ízléssel voltak összeválogatva.

 

PS: És lemaradtam a 100 éves a Nyugat megnyitójáról a PIM-ben...