Kép-Színház-Muzsika

Engedtessék meg, hogy mindenek előtt a címben is parafrazált írás szerzőjének gratuláljak jól megérdemelt Zenei Alkotói Nagydíjához. Azért rángatom ide, mert ebben a félévben volt szerencsém hallgatni nála némi Puccini elemzést, ami, valljuk be, (egy Puccini évforduló alatt) több, mint hasznos. Kissé megkésve bár, de álljon itt a beszámoló Puccini westernoperájáról, A Nyugat Lányáról.

Ahogy nagy zeneszerzőknek vannak ritkán elővett  mesterműveik, úgy nagy operaszerzőknek is vannak ritkán játszott darabjaik. A Nyugat lánya (La Fanciulla del West) is az efféle mellőzött darabok közé tartozik Puccini életművében. 1910-ben mutatták be a vadnyugati környezetben játszódó darabot  New Yorkban, a Metropolitanben (Met...), és rögtön hatalmas sikert aratott a David Belasco színdarabjából készült opera. Ugyanaz a Belasco szolgáltatta az alapot Puccininek, akinek korábban már egy másik darabjából is operát írt a mester, ti. a Madama Butterflyból. Míg Amerikában az operát kitörő örömmel fogadták, addig Európában a mai napig nem sikerült hasonló népszerűségre szert tennie. Magyarországi, 1912-es bemutatója óta alig volt repertoáron, legutóbb is több, mint húsz éve, és ehhez képest most is alig volt háromnegyedrészt tele a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.

A viszonylagos érdektelenségre nyilván részleges magyarázatot ad a szcenírozás abszolút hiánya (értsd: koncertszerű előadás), mindenesetre ezzel együtt  kevesen voltak. Hadd szemléltessem ezt a kijelentésemet: a III. emeleten ácsorgó diákokat már az előadás elején beengedték az ülőhelyekre. No comment.

 

Pedig igazán remek élményben volt része annak, aki eljött; remek, vagy pontosabban: különleges élményben. Mert az ember Puccinit hallgatott és mégsem. A Pillangó(kis)asszony után ismét idegen tájakra kalandozó szerző az amerikai Gold Rush idején játszódó története különös modernségében lenyűgöző. Ha csak a hangszerelést figyeljük meg, már akkor beigazolódni látjuk Puccini egyik fő zeneszerzői célját: haladni a korral. Halad mind a hangszerelés, mind a dallamvilág tekintetében. Sok, színpadon kívüli hangszert használ (például szélgépet!), de a "benti" zenekar mérete is hatalmas.

Zenei világa sokkal modernebb, mint korábbi operáinál, ez is okot adhatott (és adott is)  az érdektelenségre és visszautasításra. A második felvonás vége például olyan erős richard strauss-i hangzást mutat (á ls Salome oder Elektra), hogy kiragadva a műből aligha akadna valaki, aki Puccinihez társítaná.

 

A koncertszerű előadás most pont a félig szcenírozott Bohémélettel ellentétes hatást váltott ki bennem. Sokkalta jobban élveztem az operát a "puszta" ének nyelvén előadva, mint egy esetleges csetlő-botló, idétlen vadnyugati környezetben. Így még a két főszereplő alkatbeli különbsége sem vált zavaróvá. Minnie szerepében Olga Romankót láthattuk-hallhattuk, aki leszámítva a boldog fellélegző mosolyokat egy-egy sikeres ária után, meggyőző alakítást nyújtott. Partnere, a koreai Lee Yeong-Won kisfiús csibész mosolyával, alkatilag minden volt, csak nem Johnson, de szépen próbálkozott beilleszkedni a szerepbe, ez hangilag sikerült is. Akit kiemelnék, az Alexandru Agache, a sheriffet (olaszosítva némileg humorosan hangzó seriffo) megformáló bariton. Hidegségével, közönyével, még a játék nélküli operába is némi játékot csempészett.

A Nemzeti Filharmonikusokat Carlo Montanaro vezényelte. A karmestert nézve megfordult a fejemben, hogy vajon mennyire az ő dirigálásának  köszönhetően szólt ilyen szépen a zenekar.