Tudom, hogy lassan lábra kel, az a /gyenge/ poén, vagy inkább szóbeszéd, hogy a blog már nem is a színház, hanem az operaház fantomja profilt kezdi felölteni, dehát ilyenkor nyáron sajnos nem igazán van lehetőség színdarabokat nézni. Ígérem, bepótolom (színiesztétikai tudással gyarapodván, mivel elég sok, témába vágó tárgyat vettem fel így első lépésben.)
Nektek már "sajnos" nem lesz részetek abban a szerencsében, hogy megtekintsétek az ide Budafest nyitódarabját, melyet a fesztivál alatt háromszor tűzött műsorára az Operaház.
Tudom, hogy lassan lábra kel, az a /gyenge/ poén, vagy inkább
szóbeszéd, hogy a blog már nem is a színház, hanem az operaház fantomja
profilt kezdi felölteni, dehát ilyenkor nyáron sajnos nem igazán van
lehetőség színdarabokat nézni. Ígérem, bepótolom (színiesztétikai
tudással gyarapodván, mivel elég sok, témába vágó tárgyat vettem fel
így első lépésben.)
Nektek már "sajnos" nem lesz részetek abban a szerencsében, hogy
megtekintsétek az ide Budafest nyitódarabját, melyet a fesztivál alatt
háromszor tűzött műsorára az Operaház.
A Végzet hatalma, melynek nyitánya oly ismerősen cseng fülünkben, tipikus Verdi opera. A tragikus (bár néhol komikusba áthajló) történetet megakasztják a harcra buzdító közjátékok (Éljen éljen Vittorio Emmanuel...), konkrét csatajelenetek (Éljen éljen Itália), valamint templomi kórusok (Éljen éljen Isten). Ezekre azonban semmi panaszom nem lehet, a kórus kitűnően szólt.
Nem úgy, mint a főszereplő hölgy, a Leonorát alakító Paola Romano. Az első részben majd' a hallgathatatlanba hajló áriázásai a második részre finomultak kissé, de még így sem érdemelt ki egy huhogást vagy bravó-t sem a végén. Ellenben Mikhail Agafonovval, aki remekelt Alvaro szerepében. Bódi Marianna, a cigánylány, aki, bár leginkább úgy nézett ki, mintha Fellini filmjeiből lépett volna ki, jól megbirkózott a szerepével. Wagner Lajos, bár kinézetileg inkább volt Alvaro, mint Don Carlos, mégis jó volt hallgatni.
Amint fentebb is látszik, nem is annyira az ének-, és muzsika beli hibákkal volt a baj. Nem ám. Nem gondoltam, hogy elképzelhető, akár egy sima, mezei opearaelőadás anélkül, hogy a lépcsőfordulókban és az aulában kint legyen a szereposztás, valamint a kis fehér papírokon a történet és a szereplők. No, kint is volt, csakhogy a júniusi Trubadúr. Könyörgök, ez volt a harmadik előadás, a közönség 90%-a külföldiekből állt, a jegy pedig -mondanom sem kell- borsosabb volt, mint máskor, és a fesztivál szervezői arra nem voltak képesek, hogy az opera alapszabályainak eleget tegyenek? Igen...500 forintért meg lehetett vásárolni a vastag könyvet, amiben amúgy összevissza két oldal szólt a Végzet hatalmáról. Szégyen. A második felvonás előtt bezzeg végigolvastatták a kivetítőn a fesztivál főtámogatóit, akiket szegény külföldiek megtapsoltak, biztosan azt hitték, valamilyen hasznos információt láttak.
Ahogyan a képen is láthatjátok, a darab egy óraműszerű bádogépületben játszódott, a stilizáltság határait jócskán túllépve. A ló egy drótokból összeeszkábált szerkezet, a barlang egy hatalmas körfűrész, míg a mennyek kapuját, hogy a rendkívül korlátolt elméjűek is értsék, felrajzolta nekünk Melitone barát (az amúgy kiválóan énekló Haja Zsolt). Ismét ne tudtam, most sírjak, avagy nevessek.
Epilógus: A végzet hatalmában minden benne van, amit az operaellenzők kivetnivalónak tartanak az operákban. Már rohannak fel a lépcsőn az üldüzők, de hőseink még arról énekelnek, hogy mindjárt indulnak. (persze elkapják őket...) Az énekesek 6x eléneklik, hogy Jó éjt, a haldokló pedig két nagyáriával örvendeztet meg bennünket mielőtt átlépi a mennyek kapujának küszöbét. Dehát ez van. C'est l'opéra...(Pntosabban: Ecco l'opera :))
