Nem is tudom, hol hallottam riportot Matthias von Stegmannal, az előadás rendezőjével, talán az Új Zenei Újságban. Ott azt találta nyilatkozni -bár ez már gyanús volt-, hogy rendezése modern lesz, mégis konzervatív, majd valami olyasmiről beszélt, hogy az énekeseknek meg kell magyarázni, mit miért kér tőlük, lsd. háton fekve éneklés. Valamint hivatkozott kedves ismerősére Katharina Wagnerre, és híres-nevezetes Lohengrinjére. Reménykedtem tehát, hogy, ami 2000-ben elképzelhetetlen volt, az most majd megismétlődik, és hála az utóbbi hónapok nézőtrenírozásának, sikerrel zárul. Tévedtem.
Nem is tudom, hol hallottam riportot Matthias
von Stegmannal, az előadás rendezőjével, talán az Új Zenei Újságban.
Ott azt találta nyilatkozni -bár ez már gyanús volt-, hogy rendezése
modern lesz, mégis konzervatív, majd valami olyasmiről beszélt, hogy az
énekeseknek meg kell magyarázni, mit miért kér tőlük, lsd. háton fekve
éneklés. Valamint hivatkozott kedves ismerősére Katharina Wagnerre, és
híres-nevezetes Lohengrinjére. Reménykedtem tehát, hogy, ami 2000-ben
elképzelhetetlen volt, az most majd megismétlődik, és hála az utóbbi
hónapok nézőtrenírozásának, sikerrel zárul. Tévedtem.
A szicíliai vecsernye Verdi ritkán játszott darabjai közé tartozik, epésen megjegyezhetném, nem véletlenül. Nem jegyzem azonban meg, hiszen egy jó rendezéssel bármely opera élvezhetővé tehető. Itt viszont már rögtön az elején epésen megjegyzem: egy jó rendezéssel. Ne szaladjunk azonban rögtön előre. Nem szokásom, de lévén, hogy egy viszonylag ritkán játszott opuszról van szó, ejtek néhány szót a történetről. A -Verdinél nem meglepően- történelmi eseményt feldolgozó történet az 1280-as évekre nyúl vissza, pontosan 1282-re. A franciák által megszállt Szicíla lakosai ekkor kezdték el hat hétig tartó véres mészárlásukat. Hogy pontosan milyen kiváltó események vezettek a tettlegességhez, nem tudható, az opera egy lehetséges választ ad erre a kérdésre.
Az eredetileg francia libretto, Eugène Scribe regénye alapján készült Les vêpres siciliennes-t 1855-ben mutatták be, Párizsban majd 1861-ben átdolgozva -immáron olaszul- I Vespri Siciliani cím alatt futott tovább. Érdekes végignézni például, hogy a nevek hogy változtak a francia, illetve olasz verzióban, például Henri-ból lett Enrico, majd Arrigo. Így, vagy úgy, manapság leginkább az olasz előadást játsszák, ezt láttuk mi is. Hadd indokoljam meg az első megjegyzésem: tudniillik az opera cselekményi szinten a szélsőségek darabja. Láthatjuk a francia katonákat, ahogy elhurcolják az esküvőre készülő asszonyokat, majd ugyanazokat a nőket véres szoknyával visszatérni. Nem sok ilyen megrázó jelenetet láttam operaszínpadon. A harmadik felvonás vége ugyanakkor olyan, mint egy film produceri befejezése. Mindenki boldog, a gonosz gyorsan megbocsájt, összeadja a fiatalokat, a két nép kibékül, a francia katonák és az imént megerőszakolt nők (!) boldogan, karöltve énekelnek. Ezután jön az ötödik felvonás -a rendezői befejezés- ahol mindenki meghal. Ha ez napjaink egy DVD filmje lenne, minden bizonnyal az "alternatív befejezések" menüpontban találnánk a két utolsó felvonást.

Már a nyitány vészt jósolt. A
Szicíliai nyitánya ugyanis nem tartozik a rövid, és lényegre törő muzsikák közé. Szép, szép, persze, de tipikusan olyan nyitány, ami alatt történnie
kell valaminek. Annyi történt, hogy egy felvillanó fénynyalábban, élőképben, megjelent Elena (Sümegi Eszter) a függöny előtt, virágot helyezett testvérbátjya sírjára, majd eltűnt a színről. Nem sok. De legalább valami. Élőkép. Az előadás egyetlen, valamelyest ötletes szilánkja, mely koncepciót sejtet. Bár, akár a
képzavar címet is adhattam volna a cikknek. A fénynyaláb, kvázi vakuként lefényképezte Elenát, majd ugyanezt tette a grandiózus zárójelenetben is, ahol a színpad közepén, mint a
szabadság géniusza, olasz zászlóval a kezében magasodik a lemészárolt kórus fölé. Monforte szobájában képek, a falnak támasztva, egyikük a
Vénusz születése. Vénusz: 1482, A szabadság géniusza diadalra vezeti a népet: 1831. Miért is? Persze, nagy trouvaille, hatásos befejezés, és persze, szép utalás a franciák által összerabolt kincsekre a falhoz támasztott Vénusz születése. Mindebből az következne, hogy a Vénusz Franciaországban, a Szabadság pedig Olaszországban van, vagy legalábbis valamiféle titkos kötődés látszana a képek és az országok közt, erről azonban szó sincs. Vénusz éldegél az Uffiziben, a Géniusz pedig a Louvre-ban, és fogalmuk sincs róla, hogy Magyarországon valaki éppen őket használja operaája rendezésekor. Szerény javaslatom volna, hogy legközelebb
Zichy Mihály alkotását is szőjék bele a darabba...
NB: ez a kis élőképesdi rendkívüli módon emlékeztetett a tavalyi Reneszánsz év katalógusára, mely csupa-csupa ilyen képpel volt tele.

Gondolkozóba estem továbbá a színpadkép láttán, hogy vajon Verdi operáit
(itthon) csak ipari környezetbe lehet helyezni? Sokan bizonyára
emlékeznek a két éve játszott
Végzet hatalmára, mely hasonló látványelemekkel játszott, csak kissé mozgalmasabban, mint a tegnap esti előadáson. A hatalmas, csavaranyákból álló rozsdás falakat tologatták ide-oda, ez volt ti. a díszlet. Valaki azt mondaná: minimalista. Én azt mondom: statikus. És ez a szó jellemzi legjobban az egész "koncepciót". Ha valamiben, ebben az egyben hasonlíthatom Matthias von Stegmannt Katharina Wagnerhez. Nem, nem a statikusságban, hanem az ellenjátékban. Hogy ellenjátszik az operának. Verdi operái, tulajdonképpen sokkal inkább kórus-operák, mint karakterekre épülő darabok. Ez pedig mozgalmasságot ad, ahogy a Végzet hatalmában is adott, a rendező viszont mindent megtesz, hogy lassítsa a tempót. A szerelmi kettősnél Elena ül, a háttérben Arrigo a falnak támaszkodik. Állnak, ülnek, fekszenek.
Az énekesekkel szemben nemigen találtam kifogást. Bár Fekete Attila (Arrigo) néha kicsit nehezen énekelte ki a felső regiszter-beli hangjait, és kellett a darab elei "hangbemelegítés", az első felvonás vége felé összecsiszolódva, olajozottan énekeltek. Fokanov Anatolij, Monforte szerepében brillírozott, és ezt abszolút pozitívumként mondom, született gonosz, legalábbis zseniális Scarpiája, és mostani Monfortja erről győzött meg. Sümegi Eszter visszatérése Elenaként jó választásnak bizonyult, színészi kvalitást nem túlságosan, ám hanglilag annál inkább igényes alakítást igénylő szerepében tökéletesen helytállt.
Summa summarum, nem állítom, hogy rossz előadást készítettek nekünk, még talán egy fél évadon keresztül műsoron is marad , de tizedik, és egyben utolsó premierként, ilyen bemutatók után, ráadásul mindezt egy import rendezővel? Megérte? Maradjon költői a kérdés.
***
2009. május 31. 18:00
G. Verdi: A szicíliai vecsernye
R: Matthias von Stegmann
Km: A Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara
Vez: Kovács János
Karig: Szabó Sipos Máté
Szereposztás: Fokanov Anatolij, Horváth Ádám, Cserhalmi Ferenc, Fekete Attila, Rácz István, Sümegi Eszter
Magyar Állami Operaház