Régi szép hagyomány immár, hogy a Művészetek Palotájába (vagy legalábbis a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe) meghívott világhírű sztárok pár nappal az előadás előtt hirtelen megbetegednek, és lemondják fellépésüket. Nem történt ez most se másképpen, nevezetesen Rost Andrea és Marcelo Álvarez dalestjén. Szegény Rost Andrea nem találkozhatott hát sok év után az argenti énekessel, akit már régen nem látott... 

Álvarez helyett Stefano Secco, olasz tenor ugrott be az utolsó pillanatban, annyira az utolsóban, hogy a műsorfüzetben nem szerepelt kis kiegészítő jegyzet a művészről, (ahogyan az  már  úgyszintén szép hagyománnyá vált) annyiból viszont nem, hogy a MÜPA honlapján az előadás napján már az új "szereposztás" szerepelt. Az eset már csak azért is kellemetlen, mert a koncert egyben a Puccini év lezárása is volt, valamint viszonylag nagy reklámot kapott (lsd. MÜPA magazin címlap stb.). Ami megtörtént, az megtörtént, mondhatjuk, nincs mit tenni. Innentől az énekesek és a zenekar dolga, hogy milyen gálaestet produkának.

A hozzávalók alapján még akár tökéletes is lehetett volna a koncert, mert tökéletesnek kellett volna lennie. Hozzávalók szerint ott van Magyarország egyik legszebb hangú szopránja, mellette egy -híresztelések szerin- csodálatos hőstenor (már most el kell szomorítanom olvasóimat: nem az), az Operaház zenekara, valamint a "rutinműsor". A műsorról annyit hogy akkor nem volt  teljesen "rutin", mikor Puccini zenekari művei csendültek fel a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara  előadásában Kovács János vezényletével, melyeket  rendkívül szépen játszottak. Ki kell azonban mondani, hogy a zenekari intermezzók ezúttal csupán arra szolgáltak, hogy a türelmetlen közönség ismét élvezhesse a duó áriáit.

Duó. Na igen. Ha epés, gonosz kritikus lennék, azt találnám mondani, hogy az est tökéletes példája volt a "mindenki zsebkendőt szorítva a szeméhez figyeli, ahogy a különböző operák szerelmes galambjai csókot hintenek egymás felé"-féle előadásnak. A legismertebb operák legismertebb duói tele szerelemmel, érzelemmel,  térdrevetemmagam-mal, úgycsinálokminthamegcsókolnámközbenarcomonszélesvigyorül-el és porcukorral. És még ez sem volna baj, ha a fentebb említett tökéletesség, a zenei katarzis bekövetkezne.

De nem következik be, és ez paradox módon éppen a roppant ismert dalokon (is) múlt. Az unalomig ismételgetett áriáknak ugyanis van egy hatalmas buktatójuk, nevezetesen, hogy ismertek. Hogy, ha nem sikerül kivágni azt a magas cét, akkor azt nem csak a kritikus edzett füle, hanem  az operákhoz egy kicsit is konyító hallgató is meg fogja hallani. Ha a tenor hangja színtelen és erőltetett, akkor az fel fog tűnni, mert a Nessun dorma-t, énekelheti azt Álvarez, vagy Secco, úgyis mindenki Del Monacóhoz és Pavarottihoz fogja hasonlítani.

Néhány szót a főszereplőkről. Secco legnagyobb hibája, hogy (és most elsütöm a rendkívül gyenge szóviccet), secco. Hiányzik belőle a hősiesség, a nagy orgánumot nagy erőltetett hanggal pótolja, a sok színészkedés helyett pedig nem ártott volna egy kicsit több szín.

Rost Andrea éneklését -valószínűleg a partner és az Álvarezzel elmaradt találkozó hatására- sem éreztem tökéletesnek. A Bohémélet szerelmi kettősében meg nem tartott magas hang sikitó hibáját azonban kompenzálta gyönyörű Pillangókisasszony és Liú áriáival (némi nosztalgiával tekintek vissza az ugyanitt látott katartikus Turandot előadásra). 

Meg kell említenem még a minimalista, de mégis hatásos Mondrian stílusú díszleteket, melyek tükörként és kivetítőként egyszerre funkcionáltak.  Az operaáriák alatt Puccini portréit, és operáinak plakátjait, a zenekari részekben pedig az árokba süllyesztett zenekart kísérhettük figyelemmel a vásznakon.

Vége tehát a Puccini évnek, és ez az előadás igazolni látszott Puccini mai (magyar?) megítélését. Híres, kedvelt énekesek, népszerű áriák, még népszerűbb ráadások = tömeg és siker. Aki a Nyugat lányán megszeppent volna, hogy eltűntek a Puccini rajongók, az most megnyugodhatott. A halhatatlan áriák továbbélnek. Még szárazon is.

Secco énekel (Youtube)

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem