Kép-Színház-Muzsika

Pontosan két hete volt ugyanis a lentebb már emlegetett Anyegin bemutatója a Magyar Állami Operaházban Kovalik Balázs rendezésében. Ahogy elfoglaltam a helyemet a Miskolci Nemzeti Színház 6. sorában, rögtön déja-vu érzésem támadt á la Médeia. Ücsörgő emberek a színpadon, láthatólag orosz napszámosok, iszogatnak, beszélgetnek. (eddig a déja-vu) Ekkor ugyanis egyikük felugrik, üvölt egy nagyot, majd összeesik, a zenekar pedig elkezd hangolni -érdekes jelzésmód, hogy kezdődik a felvonás (vagy, hogy kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat...) Ugyanez megismétlődött a második részben is. Ha egy mondatban szeretnék a rendezés koncepciójáról beszélni, akkor itt van a kutya elásva, ugyanis, akárcsak az Örkény Színházas Platonov című darab, úgy Peter Konwitschny Anyeginje is az orosz világot, az 1800-as évek orosz falvainak, grófságainak életét hivatott megfesteni. Hogy miért megfesteni? Mert, míg az Anyegin opera mivoltában "érzelmes epizódok" sorozata, e rendezésben "életképek" sorozatává válik.

 

Konwitschny (is) szimbólumokkal dolgozik, ugyanúgy megtalálható a könyvkupac a színpad bal szélén, mint Kovaliknál, ugyanakkor itt sokkal nagyobb szerepet kap a férfi-női princípumok hangsúlyozása. Megkerülhetetlen a színpad közepén látszólag funkciótlanul felállított fa, mely nyilvánvalóan fallikus szimbólum. Tatjána, miközben álmodozik Anyeginről, ölelgeti, sőt meg is csókolja a fatörzset, majd, miután megírta levelét, kitárt kezeit a fa felé fordítva lépked hátrafelé. A fa előtt pedig ott van a hárfa, melyről az ember rögtön a nőiességre asszociál (itt kell megjegyezni, hogy a hárfa hagyományosan férfi hangszernek számított, lévén, hogy nagyon erős kezek kellenek a megszólaltatásához). Mindenesetre Anyegin a hárfára hajolva piheg borgőzös mámorában, mielőtt feslett hölgyek kíséretében kioktatja Tatjánát a levél kapcsán. Rendkívül finom (ugyanakkor technikailag zavaró) mozzanat Tatjána függönykezelése. Hol félig húzza el a nagy, színpadi függönyt, hol egészen, mindig olyan pillanatban, mikor az életében lezár valamit. Először csak félig, hiszen a levél megírásakor ugyan lezáródik a könnyed gyermekkor, a nagy szerelemre vágyó, álmodozó lány még jelen van. Majd mikor már hercegnő minőségében találkozik Anyeginnel, bármyennyire is vágyik a férfi után, ő már máshova tartozik, teljesen "lezárja" régi életét.

 

Úgy veszem észre, hogy az Anyegin kapcsán nem is annyira Tatjána karakterformálásában lehet újat mutatni (Anyeginéban is talán annyiban, hogy többé vagy kevésbé mutatják ellenszenvesnek), hanem Olga és Lenszkij karakterében. Olga itt a tipikus kislány: két copf, virágos ruhácska, letörölhetetlen vigyor, ugrabugrál ide-oda. Mindegy neki, hogy kivel táncol, Lenszkij -feltehetően- hozzá írt verseit láthatóan nem érti, akkor is inkább azt figyeli, hogy mit csinál Anyegin és Tatjána a kertben. A Lenszkijt alakító Ludovít Ludha szívszorítóan játszik. Szerényen fel-leveszi a szemüvegét, ázott madárként gubbaszt a széken, miközben Anyegin fölényesen táncol Olgával. És itt jön el a rendezés legbravúrosabb pontja, a párbaj-jelenet. Az (opera)irodalomból ezer és egy példát lehetne hozni a tömeg hatalmára, az Anyegin kapcsán viszont szó sincs erről. Mégsem válik belemagyarázássá, hogy Anyegin és Lenszkij távozna a helyszínről, ha tehetné sőt! Ugyebár "Mindketten tudják, hogy õrültség, amit tesznek, hogy nem ellenségek, hogy ki kellene békülni- de egyikük sem képes megtenni a kezdeményezõ lépést." De mi van, ha már megtették, ha hallgatólagosan már ki is békültek? Összeölelkeznek és menni készülnek, majd a tömeg szoros gyűrűt von köréjük, eldördül egy lövés, és Lenszkij holtan esik ki a körből. Ezek után a híres báli-táncos jelenet helyett Anyegin halott barátja verseit olvassa, majd táncba kezd a holttesttel.

 

Konwitschny a térrel is rendkívül öteletesen gazdálkodott, tudniillik, kitágította. Tatjána és Anyegin is, kritikus lelkiállapotukban a nézőtér felé meghosszabított színpadon játszanak, a zenekari árok előtt. (azért a végén a "Kettőnk között szakadék van" szövegre való két oldalról egymás felé nyújtózkodás eléggé szájbarágósra sikeredett...) A másik bravúr Anyegin találkozása Tatjánával és férjével, az öreg Gremin herceggel. A pár és az udvari előkelőségek ugyanis az első emeleti páholyokból néznek le szerencsétlen Anyeginre, jelezvén, hogy ő itt bizony egy senki.

 

A szereplők nemcsak gyönyörűen énekeltek, hanem remekül eltalált karakterek is voltak. Mindazonáltal nem értek egyet azokkal a véleményekkel, hogy a rendezés "az egyik legizgalmasabb" vagy "ezt a fajta koncepciót kéne követnie a magyar operajátszásnak is".