Feltehetően én leszek az első, aki a mai MÜPA-beli eseményről beszámol, bár ott volt a helyszínen (minimum) két igen kíváló zenekritikus is. (Az ő véleményüket valószínűleg a Muzsika c. folyóirat közli le...:) Az zenét hallgatva rájöttem valamire. Amikor először látunk egy operát, árgusan lessük a szöveget (kivéve persze, ha előtte nem tanulmányoztuk gondosan a librettót), másodszor már a kórus mozdulatait is megfigyeljük, harmadszor pedig teljes mértékben elmerülhetünk a részletekben.
A "részletek" több mindent jelenthetnek, többek közt a díszleteket is, melyeket az előadás -félig szcenírozott voltánál fogva- nélkülözni kényszerült. Amíg a Pillangókisasszonynál nem volt zavaró a díszletek hiánya -sőt!, itt Káel Csaba rendező még minimalistább eszközökhöz nyúlt (nem nyúlt), így néha inkább nevetséges volt a jelenet, mint tragikus. Néhány további szó a rendezésről: a háttérbe kivetített képek nagyon szépen összeválogattattak, kivéve talán a legelsőt, tudniillik az az Eiffel-torony leginkább egy Word-ös clipart képre emlékeztetett. Ott volt még továbba a 3 fekete szék mellett a fehér. Kérdem én: miért? Nem láttam benne semmi különösebb funkciót, szinte soha senki nem ült rajta, vagy ha igen, akkor sem volt mélyebb jelentése.
Egy érdekességet is felfedeztem, a Café Momus fényreklámjából a Cam és az us volt kivilágítva. Van netalántán valami köze a Bohéméletnek Camus-höz?
Még egy szó a díszletről, aztán áttérek a zenére: legközelebb tessék kicsit jobban átnézni a feliratokat, lásd: Qertier Latin, veres (vers), és egy összetett szó különírva, amire már nem emlékszem.
Úgy látszik immár szokás, hogy a félig szcenírozott Puccini előadások eredeti előadói sorra lebetegszenek, vagy eltűnnek. A mai estének így lett egy nyertese (Nicola Luisotti karmester) és egy, hát, több-kevésbé vesztese (Alfred Kim, a főszereplő, Rodolphe). A nyertes karmester, aki Kovács János helyett dirigálta a zenekart, remek munkát végzett. Az Operaház zenekara gyönyörűen szólt, az előadás végén pedig ezt hangsúlyozandó, Luisotti bedobta fehér rózsáját a zenekari árokba.
Hogy miért többé-kevésbé vesztes Alfred Kim? Nem ő az, hanem mi. Ugyanis az eredetileg kiírt Miassimiliano Pisapia nemcsak a Scalaban, hanem Torre del Lagoban is alakított már Puccini hőst. Az pedig nem semmi. Mindenesetre a dél-koreai Kim is derekasan állta a sarat, bár az első felvonásban a nagyobb zenekari részeket nem tudta áténekelni, a második felvonásban erőre kapott.
Szvetla Vaszileva alakította a Mimit, akiről kiderül, hogy az eredeti neve Lucia (mámint Miminek). Félre a tréfával, azt is megtudhattuk, hogy hatalmas hangja van, amit rendesen ki is eresztett, így az első felvonás alatt enyhe kontrasztot képezett a két főszereplő hangja, melyek aztán szépen összecsiszolódtak.
Marcel (Marcello) szerepében Borisz Sztacenko brillírozott. Kétségkívül ő volt az előadás leghangzatosabb pontja.
Mindent összevetve ha őszinte akarok lenni, lehet, hogy az Operaházban nem mindig szól így a zenekar, nincsenek világhírű énekesek és karmester, de a tetőre hulló hópelyhek és a csodás vásárjelenet kárpótlólag hatnak. Akkor most hallgatjuk, vagy nézzük?
