Részben szcenírozott előadás, hirdetik a plakátok, elgondolkozunk tehát, hogy ez mit is jelenthet. Volt már egy példa eme meghatározásra nem is olyan régen, mikor a Végzet hatalmát mutatta be a Művészetek Palotája. Nem kis várakozás előzte meg a Puccini év első nagyszabású előadás(ai)t, melyekre január 7-én és 9-én került sor.
Úgy tűnt a bemutató előtt, hogy átok ül az előadáson, hiszen a Karin Babajanian nevével fémjelzett Pillangókisasszony mindkét főszereplője az influenzajárvány áldozata lett (mint azt a MUPA oldaláról megtudhattuk), s ha ez nem lett volna elég, a beugró Csocsoszan, Barbara Dobrzanska is gyengélkedett.
Mint azt említettem volt előző bejegyzésemben, a 7-i előadásra minden jegy elkelt, ahogy elnéztem a nézőteret, ez most sem volt másként. Tehát ott tartottunk, hogy részben szcenírozott. Hogyan is lehetne teljes egészében, hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, amint azt neve is mutatja, nem operák előadására tervezték. Fantasztikus meglepetés volt (újra) felfedezni, hogy valóban, hiába a misztikus keleti táj, mégsem kell szinte semmiféle díszlet Puccini operájához. A gyakorlatilag egy helyszínen játszódó cselekmény egyszerűen megoldható azzal, ha a házat modellezik. Ez meg is történt, három hatalmas vászon elég volt hozzá, hogy a rájuk vetített képek kifejezzék a nap(és év)szakok váltakozását, valamint gyönyörű (ál?) japán metszeteken pedig láthattuk, hogy éppen mi történik a ház tájékán. A rendezés teljes mértékben konzervatív mintákat követett, ami tökéletesen meg is felelt az előadásnak. Itt azonban szabadjon megjegyeznem, hogy bármilyen elmés ötlet is volt az opera végén a hajó elmenetelét jelző ágyúszónál a nagaszaki-i atombombák képét kivetíteni, olyan mértékig funkciótlan volt, hogy az egész koncepciót, hogy úgy mondjam, agyoncsapta. A másik észrevételem pedig az, hogy akármennyire is értlemezés kérdése, a harakirit nem a nyak átmetszésével követik el, hanem a hasba szúrják a tőrt, ezért értetlenül figyeltük, mikor Csocsoszan a paraván mögött a nyaka felé nyúlkált.
Szóljunk immár néhány szót az énekesekről, legelőször is Zoran Todorovichról, aki Pinkerton szerepében váltott fel beteg társát. Azt kell mondanom, hogy soha ilyen fantasztikus Pinkertont nem hallottam. Zoran csodálatos hangszínekkel tarkított éneke bezengte az egész termet, s eközben még arra is volt kapacitása, hogy játsszon. A színészi kvalitások emellett minden énekesnél kiemelkedőek voltak.
Barbara Dobrzanska gyengélkedése ellenére csodás, hibátlan áriákat énekelt, a magas hangoknál meg sem rezzent, csak az alacsonyabb tartományokban lehetett érezni hangján némi bizonytalanságot.
Wiedermann Bernadett brillírozott Suzuki szerepében, nem úgy, mint a Goro-t alakító Megyesi Zoltán, akinek a hangja a hátsó sorokig sajnos nem igazán jutott el. Ugyanez elmondható volt Roberto Serville Sharplesséről is, legalábbis, ami az első részt illeti, a második részben, mintha erőre kapott volna.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát Pier Giorgo Morandi vezényelte, remekül szóltak.
Nagy élmény volt, kellemes nyitánya a Puccini évnek, legalább ilyen színvonalas előadásokat kérünk még, s ha egy mód van rá, ne csak idén.
