Hogyan készíts operát? Végy egy gyönyörű szopránt, érte epedez a hőstenor, adj hozzá egy mezzoszopránt, ő szövi a cselt, végül pedig hintsd meg egy (bassz)baritonnal, a megtestesült gonosszal. Nos, ebből azt gondolhatnánk, hogy gonosznak lenni a leghálátlanabb szerep. Teljes tévedés, és erre a legjobb példa a walesi énekes, Bryn Terfel.
Bad boys, azaz Rosszfiúk című, két éve megjelent lemezének apropóján adott áriaestet a világhírű basszbariton a Művészetek Palotájában. Már puszta színpadra lépésével biztosított minket arról, hogy nemcsak kitűnő énekessel, de egyben profi színésszel is van dolgunk. Dulcamara áriájának előadása közben egy dobozos sört nyújtott át a karmesternek, Gareth Jonesnak, egy üveggel ő maga végzett, míg egy harmadikat egy szerencsés nézőnek nyújtott le a színpadról. Bár bevallom, első pillanatban kissé erőltetettnek, vagy furcsának tűnt ez a túlzott színészkedés, de aztán engem is beszippantott Terfel világa.
A műsoron az operairodalom különböző ismertebb és kevésbé ismert gonoszai szerepeltek. Az első részben inkább az előbbiek kaptak helyet. A már említett Donizetti hősön kívül hallhattuk az operalátogatóknak mostanság ismerősen csengő Boito-féle Mefistofele-áriát, ugyanezen szereplő áriáját Gounod tollából, Gáspár áriáját a Bűvös vadászból valamint a szünet előtt az elmaradhatatlan Te Deumot Puccini Toscájából. A zenekari intermezzók szervesen illeszkedtek az elhangzó áriákhoz, A végzet hatalma nyitány, a Don Giovanni nyitány, valamint a Katonakórus Gounod Faustjából lehetőséget adott a kitűnő formában lévő zenekarnak és kórusnak is a kibontakozásra. Terfel a maga sajátos, kissé vaskos stílusában humorizált a számok közt, többek közt azzal, hogy "I love you, you love me stb. But you shouldn't love me. I'm a bad boy." És ez igaz. Valóban szeretjük a rosszfiúkat az operában, annak ellenére, hogy nem kellene. Valószínűleg pontosan azért, mert a mezzo szerepek mellett a legéletszerűbb figurák. Tito Gobbi, az örök Scarpia mondta egyszer Callasnak, hogy a rendőrfelügyelőt úgy kell játszani, hogy Toscában kettős érzelmet keltsen: az undor mellett valamiféle vonzódást is ébresztenie kell benne. És Terfel pontosan ezekkel az árnylatokkal töltötte meg a karaktereket. Nem fekete-fehér Mefisztókat láttunk-hallottunk, hanem emberi lényeket.
A második rész valamivel ambivalensebb hatást keltett, ugyanezért volt egyben reveláció értékű is. Terfel sokszor hangsúlyozza, hogy híve a crossovernek, azaz a műfajok közti átjárásnak (lsd. például Origo interjú) Ennek jegyében Jágó áriája után csupa viszonylag ritkán elhangzó mű részlete következett. Bicska Maxi balaldája Weill Koldusoperájából finoman szólva nem tartozik a népszerű bravúráriák közé, hogy a nálunk szinte teljesen ismeretlen Sullivanről ne is beszéljek. (Egyébként Terfel szellemesen meg is jegyezte ez utóbbi ária előtt, hogy nem biztos benne, valaha felcsendült-e már Sullivan kompozíció a Müpa színpadán -nos, szerintem sem) Az ária után felhangzó Orpheusz az alvilágban nyitánnyal nem voltam teljesen kibékülve, a slágerdarab sem hosszúságával sem hangulatával nem illeszkedett Sullivan és Gershwin közé. Az It ain't necessarily so után feltartóztathatatlan tapsvihar következett, és két ráadás. Itt jön a már pedzegetett crossover jelleg. Terfel a Nyomorultak című musicalből énekelte Javel áriáját, és ez finoman szólva is furcsa fordulat volt, hiába egy újabb rosszfiúról volt szó. Furcsa és üdítő is egyben. Valóban: miért ne énekelhetne egy musical dalt az énekes? Mintha csak azt mondta volna: tessenek levetkőzni a sznobizmust. Tökéletes koncertet adtam, íme, ezt is hallgassátok meg! Végszóként egy csodálatos melódia, egy walesi dal csendült fel. Itt Bryn Terfel levetette a csibész-jelmezt és szívhez szólóan, ugyanakkor minden édeskésségtől mentesen énekelt a hazaszeretetről, az elvágyódásról. Bryn Terfel bebizonyította, hogy a világhír ellenére lehet valaki egy hiteles és közvetlen énekes, és bizony a közönség érzi ezt. A magas szintű művészet párosulhat magas szintű szórakoztatással is. Bryn Terfel maga a -csupa nagybetűvel: Szórakoztató Művészet.
Rosszfiúk – Bryn Terfel áriaestje
2012. február 4. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Verdi: A végzet hatalma –nyitány
Donizetti: Szerelmi bájital –Udite, udite, o rustici (Dulcamara belépője, I. felvonás)
Boito: Mefistofele –Son lo spirito che nega (Mefisztó belépője, I. felvonás)
Mozart: Don Giovanni –nyitány
Gounod: Faust –Le veau d’or (Mefisztó rondója, II. felvonás)
Weber: A bűvös vadász –Schweig, Schweig (Gáspár áriája, I. felvonás)
Gounod: Faust –Katonakórus (IV. felvonás)
Puccini: Tosca –Te Deum (I. felvonás)
Verdi: Otello –Credo in un dio crude (Jágó áriája, II. felvonás)
Saint-Saëns: Haláltánc
Weill: Koldusopera –Moritat von Mackie Messer (Bicska Maxi balladája)
Sullivan: Ruddigore –When the night wind howls (Sir Roderic áriája, II. felvonás)
Offenbach: Orfeusz az alvilágban –nyitány
Gershwin: Porgy és Bess –It ain’t necessarily so (Sporting Life dala, II. felvonás)
Közreműködik: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Vezényel: Gareth Jones
