Idén a Szegedi
Nemzeti Színház vendégjátékában csendült fel Bartók két műve, a Zene húros
hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint Bartók egyetlen operája, a
Kékszakállú herceg vára. Két különböző zene, a szerző két különböző
korszakából, Juronics Tamás rendezésében azonban mintha egymást egészítették
volna ki, vagy legalábbis reflektáltak egymásra.
Idén a Szegedi
Nemzeti Színház vendégjátékában csendült fel Bartók két műve, a Zene húros
hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint Bartók egyetlen operája, a
Kékszakállú herceg vára. Két különböző zene, a szerző két különböző
korszakából, Juronics Tamás rendezésében azonban mintha egymást egészítették
volna ki, vagy legalábbis reflektáltak egymásra.
Hagyományosan minden évben színpadra kerül a Kékszakállú a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon. A Bartók + … címmel fémjelezett eseménysorozat címének második tagja évről-évre változik, idén Bécs muzsikáját kapcsolták Bartókhoz, a Kékszakállú előadások viszont egyfajta állandóságot adnak az örökké változó zenei környezetbe. Ezúttal egy Szegeden már 2005-ben bemutatott produkciót láthatott-hallhatott a közönség.
Érdekes párosítás az 1911-es Kékszakállú herceg vára, és
az 1936-ban komponált Zene húros
hangszerekre, ütőkre és cselesztára. Az általános bevett módszer ugyanis
az, hogy az opera előtt Bartók valamelyik balettjét, rendszerint a
Kékszakállúhoz hasonlóan szintén a férfi-nő kapcsolatot boncolgató Csodálatos
mandarint játsszák. A most hallott, eredetileg Paul Sacher karmester
felkérésére írt zenekari mű azonban jó választásnak bizonyult, de gyanítom,
ebben a legnagyobb szerepet Juronics Tamás remek koreográfiája játszotta. A
Miskolci Nagyszínház, ahogy neve is mutatja: színház. Nagyszámú együttes nem
fér be az árokba, és, ahogy ezt a legtöbb operaelőadásnál is megfigyelhettük, a
zenészek kiszorulnak az árokból, így nem csak fizikailag, de akusztikailag is
széttagolódnak. A hárfa például egy fallal elválasztott kamrából szól, így a
negyedik sornál hátrébb ülők nem sokat hallhatnak belőle, az ütősök nagy része
pedig hátrébb foglalt helyet, mint a karmester, gyakorlatilag az öt-hatodik
sorig kúsztak ki a közönség mellé. Mindezzel csupán arra kívánnék rámutatni,
hogy az eredetileg a zenekar és a szólisták virtuozitását bemutatni hivatott
darab az est folyamán kísérőzenévé vált. Szándékosan nem a degradálódott szót
használtam, hiszen kísérőzene jellegénél fogva a tánccal kiegészülve egészen új
aspektusait, lehetőségeit mutatta meg Bartók muzsikájának.
Férfi és nő (Juronics Tamás és Zsadon Flóra) próbál egymáshoz közelíteni az első, Andante tranquillo tempójú tétel kezdetén. Ady sorai jelennek meg a kivetítőn, a Halál rokona, Vad szirttetőn állunk, hogy csak kettőt említsek. A kivetítőn megjelenik a Férfi, Orwell Nagy testvéréhez hasonlóan figyeli a Nőt. Hiába, 1936-ot írunk… A második, Allegro tétel alatt türkizbe vált a színpad, megjelenik nyolc táncos lila-rózsaszín ruhákban. Harmonikus színek, öröm nézni. A táncosok erejüket megfeszítve dolgoznak, néha azonban így is kiesnek az összhangból, nem mindig vannak együtt. A negyedik tétel zöld. Menekülés, rohanás, a táncosok, ahogy a koreográfia elején is, az égre szegezik kinyújtott mutatóujjukat. A már-már extatikus tánc (és zene) végén fáradtan omlanak össze, hogy aztán rájuk zúduljon a vörös rózsaszirom eső.
Legutóbb a Müpában volt szerencsém meghallgatni
(koncertszerű előadás volt) a Kékszakállú
herceg várát, ahol is valamely titokzatos okból kifolyólag nem szerepelt a
Regös prológusa. Ezúttal Juronics Tamás „regöse” vezetett át minket a várba, hallgatásra és tapsra buzdítva. Hallgatásra
bizony szükség volt, mert a két szereplő gyakran nem tudta áténekelni a sűrű
zenekari hangzást. A legelső sorban ülve sem mindig lehetett hallani az
énekeseket, főleg, mikor hátrébb húzódtak. A Kincseskamra jelenetben például,
ahol Judit a rendezés szerint háttérbe húzódik, ott énekel Érsek Dóra hangja
egészen elveszett a térben. Pedig beénekelhető a színpad, ezt több más előadás
is bizonyította. A hangerőtől eltekintve szép éneklést hallhattunk mind Érsek
Dórától, mind a Kékszakállút alakító Altorjay Tamástól. És dicsérendő színpadi
tapasztalatuk is. Nem tudom, a hátsó sorokból mennyire látszódott, de Érsek
Dóra fűzője olyannyira megoldódott a harmadik-negyedik ajtó jelenete felé, hogy
félő volt, leesik az énekesnőről. A hatodik ajtó előtti rövid átvezető zene
alatt pár pillanatig a mozgó(!) falak mögé húzódva állt a két énekes, és mikor
újra előbújtak, a fűző ismét meg volt kötve. Szerencse, hogy pont „kapóra jött”
a díszletek jótékony takarása.
A díszleteké, melyek ajtók nélkül is ajtókat nyitottak a Kékszakállú lelkére. Az eleinte tömör, hatalmas falak lassan szétcsúsztak, kapukként nyíltak ki, kitekintést adtak, hogy aztán visszacsukódjanak, magukba zárva Juditot is. A színek, fények és árnyékok játéka uralta a rendezést, a Kincseskamra aranyló hullámokat vetett, míg végül vörös fénybe váltott, Judit unszolása ellen pedig nem Kékszakállú, hanem árnyéka tiltakozott.
A szegediek Kékszakállúja hagyományos, nem különösen kiemelkedő, de az első rész balettjével együtt szerves egészet alkotó előadás volt, méltó tisztelgés a fesztivál névadója előtt.
***
2009. június 14, 18:00, Miskolc, Nagyszínház
A Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka
Bartók Béla: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Táncolják: Zsadon Flóra és Juronics Tamás
valamint: Csetényi Vencel, Czár Gergely, Horváth Miklós Gergő, Fehér Laura, Finta gábor, Haller János, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Tóth Andrea
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára
Szereposztás: Kékszakállú- Altorjay Tamás
Judit- Érsek Dóra
Rendezte: Juronics Tamás
Közreműködik: Szegedi Kortárs Balett
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Pál Tamás
