A magyar operaközönség köreiben kezd kialakulni egy olyan tendencia, hogy: 1. Kovalik rajongók 2. Kovalik gyűlölők. Az egyes csoportba beletartoznak a modernség hívei, akik mélyen megvetnek mindenfajta régi rendezést, a kettes csoport tagjai pedig messzemenően elutasítóan viseltetnek minden olyan rendezés iránt, amely akár 1 évvel is későbbre helyezi a -tegyük fel- ókori Görögországban játszódó opera idejét. Sarkítás? Az. Ez a helyzet itthon ebben a kérdésben (IS)? Igen. Szomorú? Szomorú.
A magyar operaközönség köreiben kezd kialakulni egy
olyan tendencia, hogy: 1. Kovalik rajongók 2. Kovalik gyűlölők. Az
egyes csoportba beletartoznak a modernség hívei, akik mélyen megvetnek
mindenfajta régi rendezést, a kettes csoport tagjai pedig messzemenően
elutasítóan viseltetnek minden olyan rendezés iránt, amely akár 1 évvel
is későbbre helyezi a -tegyük fel- ókori Görögországban játszódó opera
idejét. Sarkítás? Az. Ez a helyzet itthon ebben a kérdésben (IS)? Igen.
Szomorú? Szomorú.
És miért az a bejegyzés címe, hogy Mégis Manon? Mert alapvetően a Manon Lescaut kapcsán is mindenki a "bezzeg Kovalik"-féle rendezéseket hozta fel. Hát nem. A Manon úgy volt poros, unalmas és nagyjából ötlettelen, ahogy volt. Nem kell ahhoz Kovalik, hogy ezt bárki észrevegye. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy pofátlanul premierként tüntetnek fel egy olyan darabot, amely csak felújítás, nevezetesen egy 2001-es -akkori- bemutatóé.
Miért lett olyan a Manon, amilyen? Elsőként a rendezés: mindig kétesélyes színházi rendezőt opera közelébe engedni, Valló Péter pedig vérbeli színpadi dirigens. Arról azonban elfeledkezett, hogy 2001 óta történt egy és más a dalszínház világában. 7 év hosszú idő, hát még a gyorsan változó igények korában. Nyilván Kovalik rendezései is nagyban hozzájárultak az általános ingerküszöb emelkedéséhez, de elég a MÜPA félig szcenírozott előadásaira, vagy a Miskolci Operafesztivál kitűnő darabjaira gondolni (hogy csak kettőt említsek), ahol szintén azon bizonyos por lefújására törekednek.
Még valami a rendezésről. Rendben, tegyék át az Intermezzót, DE: ahogy Kovács Sándor is kiemelte, nevetséges és illúzióromboló volt a gyönyörű pianissimo kezdés alatt a háttérben barkácsoló munkásokat hallgatni, akik az indokolatlanul monumentális díszletet bontogatták, hogy majdan sivatagi táj előtt nyíljon szét a függöny. Nem tudom, hogy a Sümegi-féle előadáson is így történt-e az eset, mindenesetre Lukács Gyöngyi külön kérte, hogy a harmadik és negyedig előadás egyben menjen le. Mint mondta: "Talán a szünetet sokallták a nézők,
hazaszivárogtak az utolsó közlekedési eszközök lekésésétől félve, és a
harmadik tényleg értelmetlen is volt. Most csak úgy vállaltam, ha a
harmadik és a negyedik felvonás egyben mehet." Ez kedves gesztus, hiszenaz ember megőrül a 20 perces felvonások közti 3/4 órás szünetektől, de ebben az esetben gondolni kellett volna a díszletezés problémáira (lehet, hogy mégsem olyan nagy marhaság a félig szcenírozás?).
És, hogy minek a kapcsán ragadtam klaviatúrát? Mostanában egyre többen támadnak rám vádlón, hogy mit szeretek én Kovalikon. Most azoknak üzenném, hogy a rendezéseit. Nem mindegyiket és nem maradéktalanul. De amíg csak egy úttörőnk van, addig rá irányul a figyelem. Remélhetőleg hamarosan többen lesznek, és akkor majd a "modern magyar operajátszás" nem névhez kötött specifikus fogalom lesz, hanem általános jelzővé válik a köztudatban.
