Egy hét + 1 nap NYUGAT után hazatértem, majd mintha a sors ujja volna, kinyitottam a postaládát, melyben a Unit magazin legújabb száma fogadott, témája: Nyugat. Hát igen. Kell néhány nap, amíg az ember visszaszokik a... tehát haza. Nem csoda, hogy a mai napig azt mondjuk, "kimegyek", "nyugatra megyek", "mit hozzak neked kintről". Mert még mindig"kint", és még mindig "Nyugat". A következő bejegyzésekben majd részletesen beszámolok berlini  és bécsi élményeimről, addig is időrendben visszafelé haladva lássuk a tegnapi MÜPÁs koncertet á l'Orchestre Nationale du Capitol de Toulouse.

Egy hét + 1 nap NYUGAT után hazatértem, majd mintha a sors ujja volna, kinyitottam a postaládát, melyben a Unit magazin legújabb száma fogadott, témája: Nyugat. Hát igen. Kell néhány nap, amíg az ember visszaszokik a... tehát haza. Nem csoda, hogy a mai napig azt mondjuk, "kimegyek", "nyugatra megyek", "mit hozzak neked kintről". Mert még mindig"kint", és még mindig "Nyugat". A következő bejegyzésekben majd részletesen beszámolok berlini  és bécsi élményeimről, addig is időrendben visszafelé haladva lássuk a tegnapi MÜPÁs koncertet á l'Orchestre Nationale du Capitol de Toulouse.

 

A történet ott kezdődik, hogy mielőtt egy hete elhagytam kis hazánkat, a dolog még úgy állt, hogy Csajkovszkij b-moll zongoraversenyével nyit a zenekar, majd utána elhangzik Berlioz Fantasztikus szimfóniája. Én is ebbéli hitemben baktattam el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, ahol egy kellemes és egy kellemetlen meglepetés ért. A kellemes, hogy a szokásos harmadik emeleti állóhelyek helyett az orgonaülésre osztották a diákjegyeket, a kellemetlen pedig a műsorváltozás. A művésznő, Sa Chen kérésére ugyanis nem a fent említett Csajkovszkij zongoraversenyt, hanem Chopin e-moll zongoraversenyét hallhattuk. Nem mintha bármi baj lenne a gyönyörű muzsikával, de valljuk be, a b-moll zongoraverseny több, mint sláger, és a közönség háromnegyedét nem a gyakorlatilag ismeretlen kínai zongorista hölgy, hanem a Csajkovszkij darab ígérete hozta be a koncertterembe. Hogy a közönség milyen csalódott volt, azt többek között a bravózás nélküli taps is mutatta (pedig igazán szépen játszott Sa Chen), valamint az egy visszatapsolás utáni gyors ráadás (kvázi: ciki lenne, ha nem tapsolnák vissza annyiszor, hogy illő legyen ráadást játszani). Arról nem is beszélve, hogy végül a taps már azelőtt elhallgatott, hogy a művésznő elhagyta volna a termet.

 

A karmester, Tugan Szokijev érdekes figura. Pálcával a kezében kezdett, majd egy óvatlan pillanatban letette azt. Sajnos egyik műnél sem sikerült elcsípnem a pillanatot, mikor megszabadult eszközétől, egyszer ott volt a kezében, máskor már nem. Ez még nem is lett volna zavaró, de az állnadó szuszogás és hörgés, a különféle érzelemmel telített hangok kipréselése, melyek gyakran túlharsogták a zenekart, azért mégis túlzás. Nem is beszélve a széles gesztusokról, és az ugribugrizásról. Hát igen, ez kérem showműsor.

 

Ám mindezzel együtt azt mondanám, hogy itt még nem akadt semmi különösebb probléma, a második rész  Fantasztikusa után viszont annál inkább. Szép volt, persze, újabb sláger, nagy siker, bravó, taps. A zenekar persze készült ráadással, nem is eggyel. Elsőként a különben igencsak mellőzött hárfa kapott lehetőséget, hogy a Négy évszak Largo tételével bizonyítsa, hogy nemcsak a szimfónia Bál tételére specializűlódott. Itt érdemes megemlíteni, amit Kovács Sándor, a darabhoz írott bevezetőjéből tudtam meg, hogy Berlioz írt először hárfa szólamot egy szimfónikus darabba.
Vivaldi után Borogyin Igor hercegének Polovec táncainak fináléja hangzott el, mely több, mint populáris komolyzene. Itt már kezdett kicsit bosszantani ez a nagy showműsor. Ám még ez sem volt elég, a zenekar fogta magát, és a Carment kezdte játszani, miközben a közönség ütemes tapsával kísérette magát. Ezen a ponton tettem fel a kérdést, hogy ez most mi -koncert vagy cirkusz? A zongoraversenyhez egy bravót sem fűztek hozzá, bezzeg mindenki ült a babérjain, hogy felismerte Bizet unásig játszott dallamait. Hát, kérem szépen, ha ez kell a népnek, akkor tessék!