Sajnálatos módon általában oda megyek színházba, ahova éppen hívnak a barátaim, vagy valami úton módon lepottyan a jegy. És mostanában ez a Magyar Színházra állt. Nemrégiben említettem Az ajtó kapcsán, hogy az volt az első jó darab, amit ott láttam...hát, egyelőre az utolsó is.

A ruhatáros lány előre szólt, hogy általában sokan elmennek az első felvonás végén, mivel meglehetősen modern a darab felfogása. Hát igen... És itt jön az, amit nem győzök eleget hangsúlyozni. NEM ATTÓL LESZ MODERN VALAMI, hogy ordenáré módon beszélnek, közönségessé válik egész. A modernizálás lehet humoros, szellemes, ötletes, meglepő, de nem egyenlő a közönségessel.

Az előadás legnagyobb hibája, hogy túl. Túl erős érzelmeket akar túlságosan szívbemarkolóan kifejezni. Pont az ellenkezője történik. Számomra összesen egy maradandó és megrázó jelenet volt, érdekes módon rohangálás és kiáltozás nélkül. (Mikor Pepita a Márkiné lányát játssza- figyeljétek meg!)
A zene túl drámai (nem rossz!), afféle tangó-stílusú.

Hámori Ildikó vitte a darabot. Béres Ilona jó volt. A Pericholét alakító Balsai Móni azonban nem. Végig olyan érzésem volt, hogy egy Kerekes Éva imitációt látok, csak éppen nem sok sikerrel. Különösebben kiemelkedő vagy érdekes játékot nem láttam. Nem éreztem a harmóniát, a színészek egymás mellett játszottak, nem egymással. Csalódás.

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja -Magyar Színház- rendezte:Guelmino Sándor